¡Pero si es un zopenco!
John Chuckman
YellowTimes
Traducido para Rebelión por Germán Leyens
Françoise Ducros, directora de comunicaciones del Primer Ministro de Canadá, Jean Chretien, dijo en una conversación privada que Mr. Bush era un zopenco por la manera como impuso su obsesión respecto a Irak en una reunión de la OTAN en Praga, que tenía otros temas importantes que resolver. La mayoría de la gente informada del planeta clasificaría su observación en la misma categoría que "los cereales azucarados son un desayuno horrible," pero es tan raro que se escuche aunque sea la más ligera verdad sobre el patético director gerente de EE.UU., que se ha provocado un cierto revuelo.
Sucedió sólo porque su observación privada fue reproducida por un periódico fundado por el magnate de la prensa canadiense Conrad Black, un hombre que renunció a su ciudadanía para que lo aceptaran en la Cámara de los Lores de Gran Bretaña, que le otorga la posibilidad de pontificar en salas neogóticas disfrazado con una amplia toga escarlata rematada por bullones de pelusas blancas. Pero sus buenas obras en Canadá lo siguen de cerca, así como el periódico absurdamente tendencioso que creó, The National Post, sigue cumpliendo con su deber –en este caso, informar sobre una observación indudablemente privada, únicamente para crearle problemas al Primer Ministro liberal de Canadá.
No sé qué pasa con los "neocons", tal vez sea su afinidad con la extraña derecha religiosa, tal vez sea un desarrollo emocional atrofiado, pero sufren de esa necesidad de andar husmeando en los asuntos privados de otros. Husmean en los cubículos de los aseos, bajo las camas, o en los contenidos de las canastas de ropa sucia buscando material político adecuado –la absurda acusación contra el Presidente Clinton fue el mayor resultado del siglo de esta extraña necesidad.
Una mancha sobre un vestido, unas pocas palabras deshonestas de un Presidente, obviamente ansioso por evitarse bochornos, y ya está, se gastan cien millones de dólares, se inmoviliza a toda una nación durante meses, y se publican como si fueran documentos gubernamentales oficiales, palabras y descripciones más adecuadas para el tipo de literatura conocida como 'ficción romántica', a la disposición de cualquier niñito para que los lea.
Uno de los advenedizos yanquis-neocon, reuniendo cada gramo de autoridad que sus facciones tirando a rosa, regordetas, de bebé, son capaces de exteriorizar (¿se han dado cuenta cuántos de estos tipos se parecen a bebés regordetes? –Gingrich, Falwell, Robertson, Limbaugh, etc. Probablemente exista alguna clave concreta en el asunto que nos lleve hacia algún síndrome desconocido de anormalidad genética.) exigió una disculpa y el despido de Ms. Ducros. Pero el Primer Ministro Chretien está hecho de material más sólido. Lo fotografiaron en el Parlamento, con su mano ocultando un bostezo.
Pienso que estos eventos suman considerable fuerza a los argumentos por una mayor participación de las mujeres en la política. Las mujeres han demostrado una superior capacidad para reconocer la desnudez vergonzante de un emperador muy excéntrico.
La Ministro del Exterior de Japón Makiko Tanaka, hija de un antiguo primer ministro, hizo el año pasado la observación privada en una cena en EE.UU. que Bush "es un imbécil perfecto." Esto, de nuevo, difundido, por cierto, por los "neocons", incluyó precisamente la palabra que el mismo Bush había utilizado durante su campaña electoral para describir a un reportero periodístico, no a un político que amenazaba la paz mundial, cuya honradez le molestaba. Bush se negó a pedir disculpas por lo que fue una observación privada hecha ante un micrófono abierto. La observación de Tanaka, asimismo, fue privada, pero fue rápidamente forzada a abandonar el gobierno japonés.
La ministro de justicia alemana Herta Däubler-Gmelin, otra mujer dura, astuta, hizo recientemente la observación que el truco de Bush de evitar dificultades interiores mediante la guerra había sido previamente probada por Hitler. Los estudiantes de historia sabrán que su declaración no fue más que la manifestación de un hecho indiscutible, pero, hasta hoy, el Jefe-cara-de-bebé de Washington se niega incluso a reunirse con el canciller alemán, una actitud patética por parte de un hombre con semejante poder. Cualquier político con algo de inteligencia real dejaría pasar las cosas, basándose en una calidad que generalmente se llama gentileza, o esplendidez, o clase, pero no hay que perder el tiempo buscando una calidad semejante en los tipos "neocon" de EE.UU.
La petulancia de Bush por una observación intrascendente, subraya el motivo por el que se nos obliga a orbitar peligrosamente alrededor de Irak, un país bastante intrascendente, aplastado ya por la guerra y el embargo. Sadam lo hizo pasar mal a papá, y eso basta para poner en peligro, literalmente, el futuro de la paz mundial. Habría que repetir la acusación de Clinton en una escala épica, con música wagneriana bañada en sangre y mística.
La obsesión es particularmente angustiosa cuando procede ante un fondo de revelaciones de que Corea del Norte, un régimen extraño, como el que más, ya tiene un par de bombas atómicas y ciertamente tiene un programa muy activo de fabricación de material fusible. Corea del Norte también posee misiles que pueden alcanzar varios de los principales centros poblados de Asia.
La obsesión se presenta, también, ante un fondo de explosiva inestabilidad en el Oriente Próximo. Mr. Bush simplemente pasa por alto las inmensas obligaciones que EE.UU. tiene en esa área. Se niega a ver que sus teutónicos caballeros de la guerra contra el terror, vistos por muchos como perdidamente infectados con prejuicios anti- musulmanes, sólo hacen que una situación letal, se haya más letal todavía.
Mientras tanto, EE.UU. pasa el tiempo desplegando inmensos recursos para matar una mosca.
Zopenco, sin duda.
[John Chuckman es ex economista jefe de una gran compañía petrolera canadiense. Tiene muchos intereses y es un estudiante de historia de toda la vida. Escribe con un deseo apasionado de honradez, del dominio de la razón, y de la preocupación por la decencia humana. No es miembro de algún partido político y rechaza lo que ha sido llamado la "cultura de la queja" de EE.UU. con su costumbre de reducir todo tema importante a una discusión improductiva entre dos grupos simplistamente definidos. John considera que lo honra el haber abandonado Estados Unidos como un joven pobre del lado Sur de Chicago, cuando el país se lanzó en el asesinato sin sentido de unos tres millones de vietnamitas en su propio país, porque sucedía que optaron por posiciones económicas equivocadas. Vive en Canadá, país al que gusta de calificar de "reino amante de la paz".]
El correo de John Chuckman es: jchuckman@YellowTimes.org
[Nota del traductor para angloparlantes: la palabra original en inglés, por supuesto, en el caso de la Sra. Tanaka, fue "asshole".]
Saturday, October 01, 2005
Thursday, September 01, 2005
JOHN CHUCKMAN TRANSLATION: IN SLOVAK
A všetkým dobrú noc!
____________________________________
To bola len otázka času, než sa Santa Claus tiež ocitol na muške neandertálskeho oka amerických tajných služieb. Napokon, občianstvo Santa Clausa je neznáme a prekračuje hranice bez pasu alebo inej formy identifikácie. A nikto nevie, či vôbec má platnú pilotnú licenciu.
I keď je jeho obraz dobre známy, v záznamoch americkej hraničnej kontroly niet žiadnej oficiálnej fotografie a nikto mu nikdy neodobral odtlačky prstov, ani ho neprehliadal. A čo je ešte znepokojujúcejšie, ten odovzdáva deťom balíčky všade vo svete, vrátane tých detí, čo sa nachádzajú v osi zla. Pokiaľ ide o túto aktivitu, jeho motiváciám sa nerozumie; je tu len akási hmlistá generalizácia o jeho dobrote a veľkorysosti voči všetkým. Očividne je tým najväčším vodcom pre potenciálnych teroristov.
Až po obdržaní niekoľkých naliehavých žiadostí od ministerstva zahraničia o okamžité stretnutie vo Washingtone sa urobilo rozhodnutie preniknúť do Santovho ústrania na severnom póle. Čo je také zvyčajné u ľudí, čo dnes riadia Ameriku, pokiaľ ide o takéto záležitosti, pre tento účel nasadili letku amerických najsmrtonosnejších strojov. Nikdy neviete, na čo môžete naraziť na takom neprívetivom mieste.
Keď lietadlá prvý raz preletovali nad ľadovou tíšinou dielne na severnom póle, jeden z pilotov sa rozhodol zniesť nižšie, aby sa mohol lepšie prizrieť. Bol to taký ten typický smelý nalietavač a jeho chvost pritom nechtiac narazil na jediný drôt široko-ďaleko - telegraf severného pólu, čo malo potom za následok, že lietadlo sa zrútilo do dielne ako ohnivá guľa, za výbuchov ton výbušnín a rôznej munície na palube.
Santa a pani Clausová vybehli zo svojej snehom pokrytej perníkovej chalúpky, aby videli, čo sa stalo, pokúšajúc sa upokojiť vystrašených sobov, aby neutiekli alebo neuleteli.
Hore, na potemnelej klenbe oblohy, iní piloti pozorovali explóziu a videli vo vzduchu dymové stopy po raketách. Takisto videli horúčkovitú aktivitu dolu a rýchlo došli k záveru, že ich kamarát sa stal obeťou proti-lietadlového útoku. A tak zlietli smerom nadol v útočnej formácii, trhajúc na kusy rýchlou streľbou z ťažkých zbraní všetko pred sebou.
Väčšina sobov sa zrútila do snehu, rozlievajúc teplú krv po modro-bielom povrchu. Aj väčšina škriatkov padla, lapajúc po dychu. Pani Clausovú trafili rovno do hlavy a hneď odpadla. Santa sa hrdinsky snažil dostať k nej, ale uvedomil si, že situácia je beznádejná, a tak sa obrátil, bežiac v temnote, za doprovodu Prancera, jediného soba, ktorý to prežil.
Jediným svedkom tej masakry je škriatok, ktorý teraz žije niekde v Kanade pod inou totožnosťou, obávajúc sa o svoj život. Len vďaka jeho výpovedi vieme teraz niečo o osude Santa Clausa.
Keď si piloti uvedomili strašný omyl, ktorého sa dopustili, zhodili na miesto bomby s bielym fosforom v úmysle zahladiť všetky stopy. Celý severný pól sa rozžiaril a v diaľke bolo vidno Santa Clausa a Prancera na veľkej ľadovej kryhe, plávajúcej na temnom mori a ľad všade popraskaný a oslabený kombinovaným účinkom bieleho fosforu a rokov globálneho otepľovania.
O pár hodín nato sa k Santovi a Prancerovi priblížil bubnujúci zvuk čiernej helikoptéry. Škriatok mohol zo svojho úkrytu v snehovom záveji počuť len prerývané zvuky výkrikov, nesúce sa temnotou, ale zdalo sa mu, že z helikoptéry vystúpili ozbrojení muži, zastrelili Prancera, spútali Santu, postrkujúc ho do temného, bubnujúceho stroja. Škriatok začul slovo, ktoré pripomínalo "Guantanamo" a odvtedy už o Santovi nik nepočul.
Správy o jeho neblahom osude sa dostali na Červený kríž a také organizácie ako Amnesty International, čo potom viedlo k skúmaniu tej záležitosti, ale americká vrchnosť na ne odpovedá len mlčaním.
_______________________________________
John Chuckman, The Truth Seeker
____________________________________
To bola len otázka času, než sa Santa Claus tiež ocitol na muške neandertálskeho oka amerických tajných služieb. Napokon, občianstvo Santa Clausa je neznáme a prekračuje hranice bez pasu alebo inej formy identifikácie. A nikto nevie, či vôbec má platnú pilotnú licenciu.
I keď je jeho obraz dobre známy, v záznamoch americkej hraničnej kontroly niet žiadnej oficiálnej fotografie a nikto mu nikdy neodobral odtlačky prstov, ani ho neprehliadal. A čo je ešte znepokojujúcejšie, ten odovzdáva deťom balíčky všade vo svete, vrátane tých detí, čo sa nachádzajú v osi zla. Pokiaľ ide o túto aktivitu, jeho motiváciám sa nerozumie; je tu len akási hmlistá generalizácia o jeho dobrote a veľkorysosti voči všetkým. Očividne je tým najväčším vodcom pre potenciálnych teroristov.
Až po obdržaní niekoľkých naliehavých žiadostí od ministerstva zahraničia o okamžité stretnutie vo Washingtone sa urobilo rozhodnutie preniknúť do Santovho ústrania na severnom póle. Čo je také zvyčajné u ľudí, čo dnes riadia Ameriku, pokiaľ ide o takéto záležitosti, pre tento účel nasadili letku amerických najsmrtonosnejších strojov. Nikdy neviete, na čo môžete naraziť na takom neprívetivom mieste.
Keď lietadlá prvý raz preletovali nad ľadovou tíšinou dielne na severnom póle, jeden z pilotov sa rozhodol zniesť nižšie, aby sa mohol lepšie prizrieť. Bol to taký ten typický smelý nalietavač a jeho chvost pritom nechtiac narazil na jediný drôt široko-ďaleko - telegraf severného pólu, čo malo potom za následok, že lietadlo sa zrútilo do dielne ako ohnivá guľa, za výbuchov ton výbušnín a rôznej munície na palube.
Santa a pani Clausová vybehli zo svojej snehom pokrytej perníkovej chalúpky, aby videli, čo sa stalo, pokúšajúc sa upokojiť vystrašených sobov, aby neutiekli alebo neuleteli.
Hore, na potemnelej klenbe oblohy, iní piloti pozorovali explóziu a videli vo vzduchu dymové stopy po raketách. Takisto videli horúčkovitú aktivitu dolu a rýchlo došli k záveru, že ich kamarát sa stal obeťou proti-lietadlového útoku. A tak zlietli smerom nadol v útočnej formácii, trhajúc na kusy rýchlou streľbou z ťažkých zbraní všetko pred sebou.
Väčšina sobov sa zrútila do snehu, rozlievajúc teplú krv po modro-bielom povrchu. Aj väčšina škriatkov padla, lapajúc po dychu. Pani Clausovú trafili rovno do hlavy a hneď odpadla. Santa sa hrdinsky snažil dostať k nej, ale uvedomil si, že situácia je beznádejná, a tak sa obrátil, bežiac v temnote, za doprovodu Prancera, jediného soba, ktorý to prežil.
Jediným svedkom tej masakry je škriatok, ktorý teraz žije niekde v Kanade pod inou totožnosťou, obávajúc sa o svoj život. Len vďaka jeho výpovedi vieme teraz niečo o osude Santa Clausa.
Keď si piloti uvedomili strašný omyl, ktorého sa dopustili, zhodili na miesto bomby s bielym fosforom v úmysle zahladiť všetky stopy. Celý severný pól sa rozžiaril a v diaľke bolo vidno Santa Clausa a Prancera na veľkej ľadovej kryhe, plávajúcej na temnom mori a ľad všade popraskaný a oslabený kombinovaným účinkom bieleho fosforu a rokov globálneho otepľovania.
O pár hodín nato sa k Santovi a Prancerovi priblížil bubnujúci zvuk čiernej helikoptéry. Škriatok mohol zo svojho úkrytu v snehovom záveji počuť len prerývané zvuky výkrikov, nesúce sa temnotou, ale zdalo sa mu, že z helikoptéry vystúpili ozbrojení muži, zastrelili Prancera, spútali Santu, postrkujúc ho do temného, bubnujúceho stroja. Škriatok začul slovo, ktoré pripomínalo "Guantanamo" a odvtedy už o Santovi nik nepočul.
Správy o jeho neblahom osude sa dostali na Červený kríž a také organizácie ako Amnesty International, čo potom viedlo k skúmaniu tej záležitosti, ale americká vrchnosť na ne odpovedá len mlčaním.
_______________________________________
John Chuckman, The Truth Seeker
Monday, August 01, 2005
JOHN CHUCKMAN TRANSLATION: IN RUSSIAN
Джон Чакмен
Жалкие либералы Америки: продолжение сериала
Споры вокруг последнего фильма Майкла Мура "Фаренгейт 9-11" проливают яркий свет на характер современного американского либерализма. Весь этот шум создает впечатление, что произошло нечто действительно радикальное и важное.
Это не так. Этот шум представляет собой очередной пример того, что Роберт Хьюз называл американской "культурой жалоб" - бесконечные пререкания, которые никогда ничего не решают, и ведутся ради самого процесса.
По своей сути, этот фильм абсолютно консервативный, что осталось практически незамеченным, за исключением проницательной рецензии Роберта Йенсена "Глупый белый фильм". Фильм Мура не объясняет ничего о тех событиях, которые он обещает расследовать.
Цель Майкла Мура - это позволить американским либералам почувствовать какие они хорошие, вместо того чтобы поставить под вопрос свое общество, которое бросает на планету все более длинную, холодную и темную тень. Такая работа хорошо оплачивается, и Мур становится действительно богатым человеком, нечто вроде придворного шута на хорошем содержании для тех, кто временами испытывает уколы либеральной совести или простой порядочности.
Мур любит избражать из себя большого невинного паренька из американской глубинки, этакого современного Спэнки МакФарланда, только намного старше, с довольным видом волочащегося в потрепанной бейсбольной кепке, верного ценностям Флинта (штат Мичиган) 50х гг., и с невинным видом задающего неудобные вопросы о серьезных вещах. Такой Сократ из американской глуши в мешковатых штанах и кроссовках.
Это привлекательный образ для умственно путанной, инфантильной культуры США. И все же именно эти свойства сделали возможным вторжение в Ирак и другие ужасные действия этой страны.
В отличие от прямолинейного Спэнки, в Муре живет довольно неприятный шут, или проказник. Я имею в виду не талант к смешному, который обеспечивает быструю распродажу его книг, а определенную склонность к ухмылке, мелким пакостям. Это хорошо заметно во многих эффектах, которые он использует, порой весьма хитро, в кини и на телевидении, чтобы заснять реакцию тех, кто не пошел бы на прямой разговор с ним.
Его фильм основан на том самом непоследовательном мышлении, полном недоказанных посылок и туманных намеков на заговоры, которое, в той или иной степени, типично для большинства американских СМИ. Это мышление типично и для президента, который продолжает говорить нам, что он разорил Ирак и потратил сто миллиардов долларов для того, чтобы спасти жизни американцев.
Несколько месяцев назад Мур рассказал всему миру, что он обрел своего кандидата в президенты в лице генерала Уэсли Кларка. Это заявление должно бы было встревожить людей, потому что взгляды Кларка неотличимы от взглядов Буша, а поведение генерала в бывшей Югославии было высокомерным, провокационным и опасным.
Мур просто хочет избавится от Буша, и ради этого он готов поддержать опасного оппортуниста Кларка. В своем фильме он собрал амальгаму отношений, предположений и интересных, но, в основном, мало проясняющих суть дела кинофрагментов в надежде вызвать взрыв эмоций, достаточный для того, чтобы отделаться от Буша.
Но почему Мур, а я вижу его как представителя либеральной Америки, так хочет избавиться от Буша, что готов занять беспринципную позицию, поддерживая кандидата не менее, если не более опасного?
Не думаю. что это оттого, что Буш представляет опасность американским ценностям, любимый аргумент американских либералов с их путаницей в голове. Ведь Буш во многом верно отражает эти ценности. Я думаю, что так отчаянно стараются избавиться от Буша, потому что он компрометирует их. В Буше есть что-то нестерпимо американское, что-то такое, что обнажает неприглядную правду об обществе, которое он представляет. Как это было с братом президента Никсона, который пытался построить империю общепита на основе "гамбургера Никсона", или как в случае с вечно ноющим любителем пива Билли Картером, братом другого президента.
Да, Буш причинил миру много зла. Но президент не может действовать в одиночку. Когда в последние дни своего президентства Никсон ночами бродил по коридорам Белого дома как бормочущий призрак с кувшином виски, вооруженные силы и другие ведомства были предупреждены не подчиняться приказам, которые не прошли через установленные законом инстанции. И не только правительство ограничивает власть президента. Это также и Конгресс, и вообще, американский народ. Антивоенные протесты времен вьетнамской войны не имели силу закона, но они сильно влияли на политический курс правительства. Кровавое фиаско в Ираке произошло с соучастием Конгресса, включая сенатора Керри, и при пассивном согласии большинства американцев.
Правда заключается в том, что Буш представляет собой довольно типичного, зажиточного американца среднего возраста. Он говорит и мыслит так, как говорит и мыслит огромное число американцев. Он бегает и играет в гольф. У него есть склонность к школьным проделкам, как и у Мура, но менее хитрым. Он без тени сомнения принимает за правду все сказки об Америке, ее официальную версию о себе как о богоизбранном месте на земле, со свободой и справедливостью для всех. Это то, что объединяет его с Майклом Муром и либералами, размахивающими звездно-полосатым флагом.
История личного спасения Буша близка и знакома десяткам миллионов американских семей (Буш страдал алкаголизмом, но уверяет, что выздоровел - ред.). Тот же американец, который не может похвалится своей историей такого рода, ищет ее в дешевых журналах на стойках супермаркетов и телевизионных ток-шоу. Это национальное помешательство на идее начать свою жизнь сначала представляет собой еще одну форму инфантилизма..
Буш всегда наслаждался обеспеченной жизнью, ничем не заслужив ее. Но ведь это и является мечтой огромного числа американцев, выбрасывающих свои деньги на лотерейные билеты и рулетку. Американцы любят смотреть семейные теледрамы, вроде Оззи и Харриет в 1950х, где никогда ничего серьезного не случается, а просто славные люди плывут себе в лишенном времени пространстве. Многие современные шоу, такие как Зайнфельд, это просто более хипповые версии того же самого.
Весьма типично отсутствие у Буша какого-либо интереса к серьезным книгам--по всей видимости он не прочитал ни одной--к настоящему искусству и новым идеям. Последним президентом США, который испытывал какой-то интерес к искусству и мысли, был Кеннеди. Это, а также безразличие Буша к миру за пределами США ставит его в самую середину средней Америки.
Меня могут спросить: "мы знаем Буша как жестокого человека с признаками психопатии. Как же его можно сравнивать его со средним американцем?" Видите ли, средняя Америка это отнюдь не безвредное, приветливое место, каким представляет ее Голливуд в своих фильмах-конфетках. Это место, где тридцатилетняя супружеская пара убеждена в своем праве иметь в пригороде дом с шестью спальнями на большом куске земли и, по крайней мере, два лесовоза перед ним (т.е. два джипа или т.п. машины - ред.). Это место, в котором люди игнорируют все отвратительные аспекты своего общества: гетто, деградирующие школы, отсутствие медицинской помощи для десятков миллионов. Это место, где непрестанное требование потреблять все больше угрожает будущему всей планеты. И это то место, которое толкает Америку к созданию глобальной империи.
В отличие от утверждений либералов, Буш идет по столбовой дороге амриканской истории. Детские лозунги, призывающие "вернуть нам Америку", или, еще хуже, наклейки с вопросом к Бушу "Чувак, где моя страна?" есть именно ничто иное, как инфантилизм. Буш - это неуклюжий, неприятный образчик традиционного американского поведения и ценностей. Разве вторжение в Ирак основывалось на каких-то других убеждениях и ценностях, чем вторжение под лживым предлогом на Кубу? Как насчет агрессии против Мексики или захвата Гаити? Или холокоста во Вьетнаме и Камбодже? И чем отличается "Пэтриот акт" Буша от драконовских законов времен Джона Адама или бесчинств ФБР при Гувере?
Как красочного героя Марлона Брандо в фильме "На набережной", американцев всегда привлекало то, что обычно называлось "классом" (в смысле как в фразе "высокий класс" - ред.). В фильмах золотой эпохи Голливуда, от Джона Гарфилда до Хамфри Богарта, это слово встречаешь на каждом шагу именно в этом смысле. Ведь пульсирующая сердцевина американского существования - это делать деньги, как можно больше денег, как можно быстрее и любой ценой и почти любыми средствами. В конце концов, ты должен показать "класс".
В то время как вкус американской культуры изменился, особенно что касается полного забвения сочувствия к обездоленным характерного для периода после Великой депрессии, в ней остается заметным желание найти какой-то эквивалент понятия "класса" 1950х . Это видно повсюду, от названий моделей машин и жилых районов до мод популярных американских дизайнеров вроде Ральфа Лорена или таких фигур как Марта Стюарт. Одна из проблем с Бушем это то, что, несмотря на всю его типичность, у него нет "класса". Досадно иметь империю, чей цезарь становится посмешищем для всего мира, для всех тех говорящих где-то там на птичьих языках народов, которые издеваются над лидером богоизбранной страны.
Я отношусь с подозрением к нытью американских либералов по поводу убитых в Ираке профессиональных солдатах, в сущности, горстке солдат по сравнению с десятками тысяч невинных иракцев, убитых как в этой войне, так и в результате предшествующей ей жестокой десятилетней блокаде, организованной американцами. Это относится и к сцене материнских слез в фильме Мура. Нет, я не имею в виду самих этих бедных матерей, чья потеря реальна. Я говорю о рассчете самого Мура на предсказуемый эффект, который эти сцены должны были вызвать у американских зрителей. Вид небольшого числа завернутых в флаг гробов представляется почти единственной силой, питающей вялое антивоенное движение в этой стране.
Когда в этом фильме раздаются жалобы по поводу убитых американских солдат, я не мог не подумать обо всех тех слезах, пролитых у мемориала солдатам США павшим во Вьетнаме. О слезах, пролитых над теми, кто погиб, неся уничтожение и разрушение народам других стран. И никогда, ни единой слезы, пролитой о миллионах человеческих жизней, загубленных Америкой.
В куда более трогательном документальном фильме времен Вьетнамской войны под названием "Сердца и умы" есть такая сцена. Вьетнамский бедняк убивается над телом своего убитого ребенка, одного из тех бесчисленных невинных людей, убитых американцами, летающими слишком высоко, чтобы видеть ужас, который они сеют. За этой сценой следует интервью с комфортно сидящим генералом Уэсморлендом, который читает лекцию на предмет того, что азиаты имеют иное отношение к ценности человеческой жизни, чем американцы. Да, это тоже пропаганда со стороны документалиста, но убийственно правдивая и незабываемая.
Это был прекрасный документальный фильм, но ему не грозило сделать своего создателя богатым человеком. Американцы просто напросто не интересуются страданиями других народов, особенно, когда они являются их источником. И хотя ради справедливости надо отметить, что такие страдания им позволяют видеть крайне редко, все же поразительно насколько у них отсутствует спсобность вообразить, что происходит, когда их самолеты сбрасывают тысячи тонн взрывчатки и шрапнели.
Но даже если вы не разделяете моих чувств и вас трогают слезы матерей в заключительной части фильма Мура, будьте очень осторожны, когда пойдете голосовать против Буша. Керри до сих пор не сказал ни единого слова в осуждение этой войны. Он не осудил Буша и ограничился повторениями официальных данных о действительном положении вещей в Ираке, которые все мыслящие люди знали еще за год до опубликования этого доклада. Взгляды Керри на положение на Ближнем Востоке, его услужливое потворствование самым темным интересам Израиля обещают новые беды в будущем. Он является убежденным и тупым сторонником глобальной империи.
Здесь мы подходим к настоящей трагедии Америки и действительной причине 11 сентября и и других ужасов, а именно: к убийственной готовности Америки играть роль глобальной империи со всей жестокостью и нецивилизованностью, которые для этого потребуются. Пусть мне объяснят, как такой идейно путанный фильм, как фильм Мура, даже если он поможет свалить Буша, может внести хоть какой-то вклад в решение великой дилеммы Америки: ее ненасытной жадности и готовности к ужасным деяниям под аккомпанимент высокопарных слов.
----------------------------------------------------------------------
Джон Чакмен (Chuckman) в прошлом главный экономист большой канадской нефтянной компании. Он покинул США (Чикаго) в молодости и бедности, когда американское правительство приступило к уничтожению миллионов вьетнамцев только потому, что они хотели устроить свою экономику на неправильных, с точки зрения США, принципах. Живет в Канаде. Вы можете посклать ему свое мнение об этой статье по адресу
chuckman@YellowTimes.org
Жалкие либералы Америки: продолжение сериала
Споры вокруг последнего фильма Майкла Мура "Фаренгейт 9-11" проливают яркий свет на характер современного американского либерализма. Весь этот шум создает впечатление, что произошло нечто действительно радикальное и важное.
Это не так. Этот шум представляет собой очередной пример того, что Роберт Хьюз называл американской "культурой жалоб" - бесконечные пререкания, которые никогда ничего не решают, и ведутся ради самого процесса.
По своей сути, этот фильм абсолютно консервативный, что осталось практически незамеченным, за исключением проницательной рецензии Роберта Йенсена "Глупый белый фильм". Фильм Мура не объясняет ничего о тех событиях, которые он обещает расследовать.
Цель Майкла Мура - это позволить американским либералам почувствовать какие они хорошие, вместо того чтобы поставить под вопрос свое общество, которое бросает на планету все более длинную, холодную и темную тень. Такая работа хорошо оплачивается, и Мур становится действительно богатым человеком, нечто вроде придворного шута на хорошем содержании для тех, кто временами испытывает уколы либеральной совести или простой порядочности.
Мур любит избражать из себя большого невинного паренька из американской глубинки, этакого современного Спэнки МакФарланда, только намного старше, с довольным видом волочащегося в потрепанной бейсбольной кепке, верного ценностям Флинта (штат Мичиган) 50х гг., и с невинным видом задающего неудобные вопросы о серьезных вещах. Такой Сократ из американской глуши в мешковатых штанах и кроссовках.
Это привлекательный образ для умственно путанной, инфантильной культуры США. И все же именно эти свойства сделали возможным вторжение в Ирак и другие ужасные действия этой страны.
В отличие от прямолинейного Спэнки, в Муре живет довольно неприятный шут, или проказник. Я имею в виду не талант к смешному, который обеспечивает быструю распродажу его книг, а определенную склонность к ухмылке, мелким пакостям. Это хорошо заметно во многих эффектах, которые он использует, порой весьма хитро, в кини и на телевидении, чтобы заснять реакцию тех, кто не пошел бы на прямой разговор с ним.
Его фильм основан на том самом непоследовательном мышлении, полном недоказанных посылок и туманных намеков на заговоры, которое, в той или иной степени, типично для большинства американских СМИ. Это мышление типично и для президента, который продолжает говорить нам, что он разорил Ирак и потратил сто миллиардов долларов для того, чтобы спасти жизни американцев.
Несколько месяцев назад Мур рассказал всему миру, что он обрел своего кандидата в президенты в лице генерала Уэсли Кларка. Это заявление должно бы было встревожить людей, потому что взгляды Кларка неотличимы от взглядов Буша, а поведение генерала в бывшей Югославии было высокомерным, провокационным и опасным.
Мур просто хочет избавится от Буша, и ради этого он готов поддержать опасного оппортуниста Кларка. В своем фильме он собрал амальгаму отношений, предположений и интересных, но, в основном, мало проясняющих суть дела кинофрагментов в надежде вызвать взрыв эмоций, достаточный для того, чтобы отделаться от Буша.
Но почему Мур, а я вижу его как представителя либеральной Америки, так хочет избавиться от Буша, что готов занять беспринципную позицию, поддерживая кандидата не менее, если не более опасного?
Не думаю. что это оттого, что Буш представляет опасность американским ценностям, любимый аргумент американских либералов с их путаницей в голове. Ведь Буш во многом верно отражает эти ценности. Я думаю, что так отчаянно стараются избавиться от Буша, потому что он компрометирует их. В Буше есть что-то нестерпимо американское, что-то такое, что обнажает неприглядную правду об обществе, которое он представляет. Как это было с братом президента Никсона, который пытался построить империю общепита на основе "гамбургера Никсона", или как в случае с вечно ноющим любителем пива Билли Картером, братом другого президента.
Да, Буш причинил миру много зла. Но президент не может действовать в одиночку. Когда в последние дни своего президентства Никсон ночами бродил по коридорам Белого дома как бормочущий призрак с кувшином виски, вооруженные силы и другие ведомства были предупреждены не подчиняться приказам, которые не прошли через установленные законом инстанции. И не только правительство ограничивает власть президента. Это также и Конгресс, и вообще, американский народ. Антивоенные протесты времен вьетнамской войны не имели силу закона, но они сильно влияли на политический курс правительства. Кровавое фиаско в Ираке произошло с соучастием Конгресса, включая сенатора Керри, и при пассивном согласии большинства американцев.
Правда заключается в том, что Буш представляет собой довольно типичного, зажиточного американца среднего возраста. Он говорит и мыслит так, как говорит и мыслит огромное число американцев. Он бегает и играет в гольф. У него есть склонность к школьным проделкам, как и у Мура, но менее хитрым. Он без тени сомнения принимает за правду все сказки об Америке, ее официальную версию о себе как о богоизбранном месте на земле, со свободой и справедливостью для всех. Это то, что объединяет его с Майклом Муром и либералами, размахивающими звездно-полосатым флагом.
История личного спасения Буша близка и знакома десяткам миллионов американских семей (Буш страдал алкаголизмом, но уверяет, что выздоровел - ред.). Тот же американец, который не может похвалится своей историей такого рода, ищет ее в дешевых журналах на стойках супермаркетов и телевизионных ток-шоу. Это национальное помешательство на идее начать свою жизнь сначала представляет собой еще одну форму инфантилизма..
Буш всегда наслаждался обеспеченной жизнью, ничем не заслужив ее. Но ведь это и является мечтой огромного числа американцев, выбрасывающих свои деньги на лотерейные билеты и рулетку. Американцы любят смотреть семейные теледрамы, вроде Оззи и Харриет в 1950х, где никогда ничего серьезного не случается, а просто славные люди плывут себе в лишенном времени пространстве. Многие современные шоу, такие как Зайнфельд, это просто более хипповые версии того же самого.
Весьма типично отсутствие у Буша какого-либо интереса к серьезным книгам--по всей видимости он не прочитал ни одной--к настоящему искусству и новым идеям. Последним президентом США, который испытывал какой-то интерес к искусству и мысли, был Кеннеди. Это, а также безразличие Буша к миру за пределами США ставит его в самую середину средней Америки.
Меня могут спросить: "мы знаем Буша как жестокого человека с признаками психопатии. Как же его можно сравнивать его со средним американцем?" Видите ли, средняя Америка это отнюдь не безвредное, приветливое место, каким представляет ее Голливуд в своих фильмах-конфетках. Это место, где тридцатилетняя супружеская пара убеждена в своем праве иметь в пригороде дом с шестью спальнями на большом куске земли и, по крайней мере, два лесовоза перед ним (т.е. два джипа или т.п. машины - ред.). Это место, в котором люди игнорируют все отвратительные аспекты своего общества: гетто, деградирующие школы, отсутствие медицинской помощи для десятков миллионов. Это место, где непрестанное требование потреблять все больше угрожает будущему всей планеты. И это то место, которое толкает Америку к созданию глобальной империи.
В отличие от утверждений либералов, Буш идет по столбовой дороге амриканской истории. Детские лозунги, призывающие "вернуть нам Америку", или, еще хуже, наклейки с вопросом к Бушу "Чувак, где моя страна?" есть именно ничто иное, как инфантилизм. Буш - это неуклюжий, неприятный образчик традиционного американского поведения и ценностей. Разве вторжение в Ирак основывалось на каких-то других убеждениях и ценностях, чем вторжение под лживым предлогом на Кубу? Как насчет агрессии против Мексики или захвата Гаити? Или холокоста во Вьетнаме и Камбодже? И чем отличается "Пэтриот акт" Буша от драконовских законов времен Джона Адама или бесчинств ФБР при Гувере?
Как красочного героя Марлона Брандо в фильме "На набережной", американцев всегда привлекало то, что обычно называлось "классом" (в смысле как в фразе "высокий класс" - ред.). В фильмах золотой эпохи Голливуда, от Джона Гарфилда до Хамфри Богарта, это слово встречаешь на каждом шагу именно в этом смысле. Ведь пульсирующая сердцевина американского существования - это делать деньги, как можно больше денег, как можно быстрее и любой ценой и почти любыми средствами. В конце концов, ты должен показать "класс".
В то время как вкус американской культуры изменился, особенно что касается полного забвения сочувствия к обездоленным характерного для периода после Великой депрессии, в ней остается заметным желание найти какой-то эквивалент понятия "класса" 1950х . Это видно повсюду, от названий моделей машин и жилых районов до мод популярных американских дизайнеров вроде Ральфа Лорена или таких фигур как Марта Стюарт. Одна из проблем с Бушем это то, что, несмотря на всю его типичность, у него нет "класса". Досадно иметь империю, чей цезарь становится посмешищем для всего мира, для всех тех говорящих где-то там на птичьих языках народов, которые издеваются над лидером богоизбранной страны.
Я отношусь с подозрением к нытью американских либералов по поводу убитых в Ираке профессиональных солдатах, в сущности, горстке солдат по сравнению с десятками тысяч невинных иракцев, убитых как в этой войне, так и в результате предшествующей ей жестокой десятилетней блокаде, организованной американцами. Это относится и к сцене материнских слез в фильме Мура. Нет, я не имею в виду самих этих бедных матерей, чья потеря реальна. Я говорю о рассчете самого Мура на предсказуемый эффект, который эти сцены должны были вызвать у американских зрителей. Вид небольшого числа завернутых в флаг гробов представляется почти единственной силой, питающей вялое антивоенное движение в этой стране.
Когда в этом фильме раздаются жалобы по поводу убитых американских солдат, я не мог не подумать обо всех тех слезах, пролитых у мемориала солдатам США павшим во Вьетнаме. О слезах, пролитых над теми, кто погиб, неся уничтожение и разрушение народам других стран. И никогда, ни единой слезы, пролитой о миллионах человеческих жизней, загубленных Америкой.
В куда более трогательном документальном фильме времен Вьетнамской войны под названием "Сердца и умы" есть такая сцена. Вьетнамский бедняк убивается над телом своего убитого ребенка, одного из тех бесчисленных невинных людей, убитых американцами, летающими слишком высоко, чтобы видеть ужас, который они сеют. За этой сценой следует интервью с комфортно сидящим генералом Уэсморлендом, который читает лекцию на предмет того, что азиаты имеют иное отношение к ценности человеческой жизни, чем американцы. Да, это тоже пропаганда со стороны документалиста, но убийственно правдивая и незабываемая.
Это был прекрасный документальный фильм, но ему не грозило сделать своего создателя богатым человеком. Американцы просто напросто не интересуются страданиями других народов, особенно, когда они являются их источником. И хотя ради справедливости надо отметить, что такие страдания им позволяют видеть крайне редко, все же поразительно насколько у них отсутствует спсобность вообразить, что происходит, когда их самолеты сбрасывают тысячи тонн взрывчатки и шрапнели.
Но даже если вы не разделяете моих чувств и вас трогают слезы матерей в заключительной части фильма Мура, будьте очень осторожны, когда пойдете голосовать против Буша. Керри до сих пор не сказал ни единого слова в осуждение этой войны. Он не осудил Буша и ограничился повторениями официальных данных о действительном положении вещей в Ираке, которые все мыслящие люди знали еще за год до опубликования этого доклада. Взгляды Керри на положение на Ближнем Востоке, его услужливое потворствование самым темным интересам Израиля обещают новые беды в будущем. Он является убежденным и тупым сторонником глобальной империи.
Здесь мы подходим к настоящей трагедии Америки и действительной причине 11 сентября и и других ужасов, а именно: к убийственной готовности Америки играть роль глобальной империи со всей жестокостью и нецивилизованностью, которые для этого потребуются. Пусть мне объяснят, как такой идейно путанный фильм, как фильм Мура, даже если он поможет свалить Буша, может внести хоть какой-то вклад в решение великой дилеммы Америки: ее ненасытной жадности и готовности к ужасным деяниям под аккомпанимент высокопарных слов.
----------------------------------------------------------------------
Джон Чакмен (Chuckman) в прошлом главный экономист большой канадской нефтянной компании. Он покинул США (Чикаго) в молодости и бедности, когда американское правительство приступило к уничтожению миллионов вьетнамцев только потому, что они хотели устроить свою экономику на неправильных, с точки зрения США, принципах. Живет в Канаде. Вы можете посклать ему свое мнение об этой статье по адресу
chuckman@YellowTimes.org
Friday, July 01, 2005
JOHN CHUCKMAN TRANLATION: IN ROMANIAN
“”" De curând a fost o reclamă la televizor, una în care un cuplu tânăr merge sau alunecă într-un loc fermecător, o fantastică lume colorată şi primitoare, un fel de Disneyland biblic. Fiecare pas al scurtei lor călătorii este întâmpinat de oameni care zâmbesc călduros, care se mişcă încet şi chiar fac câte o plecăciune, întâmpinându-i la fiecare întoarcere cu Şalom!
Este interesant faptul că toate feţele din reclamă sunt acelaşi gen de feţe pe care am putea să le vedem în New York sau Londra, excepţia fiind că toate sunt scăldate în lumină antică strălucitoare. Nu vedem tipuri dure de fundamentalism care taie crângul de măslini şi înjură pe toată lumea, chiar şi alţi evrei, ca fiind intruşi. Cu siguranţă nu vedem imigranţi aroganţi care se plimbă ţanţoş cu mitraliere, rânjind la cameră.
Cuplul îşi face rapid drum de la un peisaj plăcut la altul – imagini cu străduţe antice şi clădiri din Orientul Mijlociu, iar în final un bărbat care udă o grădină, luminat de soarele din fundal, în aşa fel încât fiecare strop pe care îl împrăştie este văzut ca o binecuvântare făcând deşertul să înflorească.
Nu vedem puncte de control pline de arme, nici sârmă ghimpată, nici ziduri de beton care fac ca zidul Berlinului să pară pitic. Nu vedem palestinieni, ba mai mult decât atât, nimeni care să aducă a arab. Nu vedem cozile interminabile de la punctele de control cu oameni săraci care aşteaptă cu orele doar pentru a-şi rezolva problemele de zi cu zi sau să se ducă la spital. Nu auzim soldaţii care îi înjură sau îi abuzează.
Nu vedem imagini ale giganticei închisori în aer liber care este Gaza, nici încetul şi inumanul asediu care înhaţă acel loc noapte şi zi, făcând aprope imposibil pentru un milion şi jumătate de suflete să se îmbrace şi să mănânce şi să se bucure de comodităţile de bază. Cu siguranţă nu vedem rachete Hellfire incinerând oameni, aşa cum a făcut una acum câteva zile omorând şase, fără nici cea mai mică urmă de legalitate.
Nu, este cuplu tânăr şi frumos care, pe scurt, alunecă visator prin fantezia însorită, femeia cu fermecătorul ei păr lung, buclat şi roşcat strălucind în soare.
Ultima imagine a bărbatului zâmbitor, care stropeşte un petec de grădină plin de lumina soarelui, mi-a adus aminte de o altă bucată dintr-un film, o excentricitate istorică scoasă de curând la lumină.
Celălalt film era asemănător, din multe puncte de vedere, deşi este vechi de 70 de ani şi în alb şi negru. A fost făcut din motive asemănătoare. A fost creat cu ocazia Jocurilor Olimpice din 1936 din Germania, iar satanicul geniu al marketingului, Joseph Goebbels, a văzut necesar faptul că trebuia să-i reasigure pe vizitatori de tratamentul Germaniei cu privire la evrei.
Vedeţi, deşi în 1936 Holocaustul era la distanţă de câţiva ani, chiar şi crimele şi incendiile şi jefuirile Nopţii de Cristal erau încă la o distanţă de doi ani, tot au existat tratamente urâte şi brutale la adresa evreilor germani, generând peste graniţe o acoperire mediatică neplacută. Naziştii erau preocupaţi ca nu cumva „presa nefavorabilă” să ţină turiştii departe de ceea ce era plănuit a fi cele mai grandioase Jocuri Olipmice de până atunci.
Vechiul film oferă o variantă fantezistă a tratamentului naziştilor faţă de evreii germani. Arată un sat vesel, de evrei relocaţi, în care oamenii se plimbă de jur împrejur şi arată plăcut şi fac lucruri plăcute. Este o scenă, în mod special, în care nişte evrei cară uriaşe bidoane de apă şi stropesc cu plăcere grădini mari şi luxuriante. Ei bine, filmul este inferior ca şi calitate faţă de filmul făcut în 2008 în Israel, trei sferturi de secol mai târziu, dar unul poate fi scuzat dacă ar gândi că cuiva din Israel i-a venit ispiraţia din filmul dr. Goebbels.
Dar poate că nu: la fel ca şi condiţiile, ideile şi acţiunile au tendinţa de a se înmulţi peste naţiuni şi epoci în repetate rânduri. Istoria este uitată cu regularitate, principalele poveşti sunt repuse în scenă de noi directori şi cu alte liste de caractere, şi rar mi-a fost dat să văd un exemplu mai asemănător decât prezentul efort al Israelului de re-branding.
A apărut o nouă reclamă acum, aceasta este cu vizitatori copii care trec prin diferite secvenţe de imagini strălucitoare. Dusă este femeia cu păr roşcat. Poate a fost intenţionată o serie de reclame, dar nu am putut să nu mă gândesc, poate reclama cu frumosul păr roşcat a fost restrasă deoarece prea multor telespectatori le aducea aminte de Rachel Corrie. Ea a fost un vizitator real în Israel, o femeie tânără, inocentă şi cu un caracter dulce, cu părul blond-roşiatic, cel puţin înainte de a fi făcută bucăţi de un buldozer israelian blindat D-9 deviat de la treaba lui de a sfărâma case arabe.
Cu siguranţă nu ăsta este genul de imagine pe care vrei să-l transmiţi prin efortul tău de re-branding. “”"
Este interesant faptul că toate feţele din reclamă sunt acelaşi gen de feţe pe care am putea să le vedem în New York sau Londra, excepţia fiind că toate sunt scăldate în lumină antică strălucitoare. Nu vedem tipuri dure de fundamentalism care taie crângul de măslini şi înjură pe toată lumea, chiar şi alţi evrei, ca fiind intruşi. Cu siguranţă nu vedem imigranţi aroganţi care se plimbă ţanţoş cu mitraliere, rânjind la cameră.
Cuplul îşi face rapid drum de la un peisaj plăcut la altul – imagini cu străduţe antice şi clădiri din Orientul Mijlociu, iar în final un bărbat care udă o grădină, luminat de soarele din fundal, în aşa fel încât fiecare strop pe care îl împrăştie este văzut ca o binecuvântare făcând deşertul să înflorească.
Nu vedem puncte de control pline de arme, nici sârmă ghimpată, nici ziduri de beton care fac ca zidul Berlinului să pară pitic. Nu vedem palestinieni, ba mai mult decât atât, nimeni care să aducă a arab. Nu vedem cozile interminabile de la punctele de control cu oameni săraci care aşteaptă cu orele doar pentru a-şi rezolva problemele de zi cu zi sau să se ducă la spital. Nu auzim soldaţii care îi înjură sau îi abuzează.
Nu vedem imagini ale giganticei închisori în aer liber care este Gaza, nici încetul şi inumanul asediu care înhaţă acel loc noapte şi zi, făcând aprope imposibil pentru un milion şi jumătate de suflete să se îmbrace şi să mănânce şi să se bucure de comodităţile de bază. Cu siguranţă nu vedem rachete Hellfire incinerând oameni, aşa cum a făcut una acum câteva zile omorând şase, fără nici cea mai mică urmă de legalitate.
Nu, este cuplu tânăr şi frumos care, pe scurt, alunecă visator prin fantezia însorită, femeia cu fermecătorul ei păr lung, buclat şi roşcat strălucind în soare.
Ultima imagine a bărbatului zâmbitor, care stropeşte un petec de grădină plin de lumina soarelui, mi-a adus aminte de o altă bucată dintr-un film, o excentricitate istorică scoasă de curând la lumină.
Celălalt film era asemănător, din multe puncte de vedere, deşi este vechi de 70 de ani şi în alb şi negru. A fost făcut din motive asemănătoare. A fost creat cu ocazia Jocurilor Olimpice din 1936 din Germania, iar satanicul geniu al marketingului, Joseph Goebbels, a văzut necesar faptul că trebuia să-i reasigure pe vizitatori de tratamentul Germaniei cu privire la evrei.
Vedeţi, deşi în 1936 Holocaustul era la distanţă de câţiva ani, chiar şi crimele şi incendiile şi jefuirile Nopţii de Cristal erau încă la o distanţă de doi ani, tot au existat tratamente urâte şi brutale la adresa evreilor germani, generând peste graniţe o acoperire mediatică neplacută. Naziştii erau preocupaţi ca nu cumva „presa nefavorabilă” să ţină turiştii departe de ceea ce era plănuit a fi cele mai grandioase Jocuri Olipmice de până atunci.
Vechiul film oferă o variantă fantezistă a tratamentului naziştilor faţă de evreii germani. Arată un sat vesel, de evrei relocaţi, în care oamenii se plimbă de jur împrejur şi arată plăcut şi fac lucruri plăcute. Este o scenă, în mod special, în care nişte evrei cară uriaşe bidoane de apă şi stropesc cu plăcere grădini mari şi luxuriante. Ei bine, filmul este inferior ca şi calitate faţă de filmul făcut în 2008 în Israel, trei sferturi de secol mai târziu, dar unul poate fi scuzat dacă ar gândi că cuiva din Israel i-a venit ispiraţia din filmul dr. Goebbels.
Dar poate că nu: la fel ca şi condiţiile, ideile şi acţiunile au tendinţa de a se înmulţi peste naţiuni şi epoci în repetate rânduri. Istoria este uitată cu regularitate, principalele poveşti sunt repuse în scenă de noi directori şi cu alte liste de caractere, şi rar mi-a fost dat să văd un exemplu mai asemănător decât prezentul efort al Israelului de re-branding.
A apărut o nouă reclamă acum, aceasta este cu vizitatori copii care trec prin diferite secvenţe de imagini strălucitoare. Dusă este femeia cu păr roşcat. Poate a fost intenţionată o serie de reclame, dar nu am putut să nu mă gândesc, poate reclama cu frumosul păr roşcat a fost restrasă deoarece prea multor telespectatori le aducea aminte de Rachel Corrie. Ea a fost un vizitator real în Israel, o femeie tânără, inocentă şi cu un caracter dulce, cu părul blond-roşiatic, cel puţin înainte de a fi făcută bucăţi de un buldozer israelian blindat D-9 deviat de la treaba lui de a sfărâma case arabe.
Cu siguranţă nu ăsta este genul de imagine pe care vrei să-l transmiţi prin efortul tău de re-branding. “”"
Wednesday, June 01, 2005
JOHN CHUCKMAN TRANSLATION: IN NORWEGIAN
RELEVANTE LINKER
» Sjå John Edwards si tale sjølv - på dems2004.org
Eg høyrde fleire setningar frå John Edwards si landsmøtetale på radioen før eg slo av. Hadde eg høyrd meir hadde eg spydd.
av John Chuckman
--------------------------------------------------------------------------------
Slik som det var fekk eg eit grufullt flashback til då eg var tolv år gamal og på midtvestbaptistane si leir, Camp Sycamore. Der sat eg i møtehallen i betong, med skjorta klistra til stolen medan ein struttande liten prest sprøyta spytt- og sveitteperler inn i skumringa medan han skreik om helvete.
John Edwards er ein rein Elmer Gantry (ref. til kjend bok og film - sjå t.d: http://www.amazon.com/exec/obidos/tg/detail/-/0451522516/104-8735699-3623155?v=glance, red.anm).
Men kva kunne du venta deg frå ein fyr som brukte tjue år på å springa etter ambulansar på jakt etter djupe lommer han kunne saksøkja, alltid viftande med armane og smilande som eit ekorn? Amerika sine advokatar og evangelistar-til-sals har mykje til felles, og når dei kjem frå stader som Dog Bite, North Carolina, er det mest umogleg å skilja dei frå kvarandre. Det er alltid eitt sirupssøtt ytre og eit skinande smil - berre tenk på Jerry Falwell og Pat Robertson - i den nådelausa jakta på ting som samfunnet hadde klart seg best utan.
Her er nokre liner frå John si offisielle heimeside om korleis han ser på karriera si: "I... tjue dedikerte John karriera si til å representera familiar og born skada av andre si skjødesløyse. John hjalp desse familiane gjennom å stå opp mot den mektige forsikringsindustrien og deira armear av sakførarar, og dermed med å koma gjennom dei mørkaste stundene i liva sine og å takla enorme utfordringar. Hans glødande kamp for folk som dei som arbeidde i mølla med far hans gav han respekt og anerkjenning landet rundt".
Det høyrest ut som ein reklame for den neste episoden av "Rescuing Little Nelle from the Clutches of Snidely Whiplash". Sjølvsagt er det det som ikkje som ikkje vert sagt som ofte er viktig. Kvifor kjempa John berre for "familiar og born"? Er det noko gale med å representera folk utan familiar eller born? Sjølvsagt ikkje, men språket hans er kloakk henta frå den republikanske familieverdikomposthaugen.
Stod John mot armear med advokatar? Nei, faktisk var John ein i rekkene av advokatar som no svermar over Amerika som om det skulle vore eit uheldig utslepp av mordarbier frå eit laboratorium. Over alt dei kjem sprer dei konflikter og frykt. Reklamen seier ikkje at i løpet av desse tjue åra har John gjort seg sjølv til ein svært rik mann gjennom saker som har bidratt til høgare forsikringsprisar for oss alle, men det er sanninga. "Stått opp mot den mektige forsikringsindustrien" kunne like så godt våre "Sugd så mykje pengar han kunne ut frå dei store pengebingane til forsikringsindustrien". Som så mange av Amerika sin noverande avling krokodilletåreevangelistar som håpar å sjå ein reprise av brød- og fiskmirkalet frå kollektbøssene hjalp John familiar gjennom deira "mørkaste stunder", og klarte såvidt å samla seg opp ei formue til han kom i førtiåra. Vel, eg har ikkje noko mot suksess, men eg har noko mot ei slik falsk framstilling.
Sidan dei fleste søksmål er sosialt nedbrytande og økonomisk uproduktive er det noko særleg uroverkkjande over at eit av rovdyra i bransjen søkjer ein høg posisjon. Det er jo amerikanske lovgjevarar si manglande emne til å gje tilstrekkeleg gode lover og anstendige reglar som har skapt den trugande jungelen der søksmål blomstrar.
Å lesa resten av John si tale på Internett hadde ein fordel, eg slapp å høyra hans 'folkelege' tone og å sjå hans overveldande og godt innøvde kroppspråk. Likevel skjøna eg fort kvifor John var så god som advokat. Folk ville vel inngå forlik berre for å sleppa å høyra han i retten i månadsvis. Min favorittdel i talen hans er denne:
"Når du vaknar om morgonen og sit ved borna dine rundt kjøkenbordet og snakkar med dei om dei store moglegheitane i Amerika, gjer deg trygg på at dei veit at John (Kerry, red.anm) trur i våre kjerner (uttrykket brukt på engelsk er "at our core", når det er omsett til kjerne er det ut frå omsyn til meiningsinnhald seinare i artikkelen, red. anm) at i morgon vil vera betre enn i dag. Som alle andre har eg lært mange lekser i livet mitt. To av dei viktigaste er at, for det fyrste, det alltid vil vera liding og kamp, du kan ikkje få den til å forsvinna. Men den andre er at folk som har ei god og sterk vilje kan gjera forskjell. Den eine leksa er ei trist ei, den andre er inspirerande. Me er amerikanarar og me vel å vera inspirerte".
I tillegg til at halvparten av Amerika sine ekteskap ender i skilsmisse kan du aldri overbevisa meg om at mange av familiane som finst att tar opp "Amerika sine store moglegheiter" rundt frokostbordet. Ser du ikkje for deg dei urolege borna som hyler om korleis nokon åt opp all frokostblandinga eller om kva for ein idiot mattelæraren er før dei brått fell til ro når faren i huset bestemmer seg for å løfta sine Lincoln-aktige augebryn, kanskje etter ei velsigning av dagens porsjon Kelloggs, og byrjar å snakka om dei store moglegheitane i Amerika. Høyrest ikkje det berre litt for rart ut? Dersom det er dette som føregår heime hjå John bør du vera redd for at han kjem til makta. Dersom det ikkje er dette som skjer - kvifor seier han det?
Sanninga er, og eg er sikker på at John veit dette, at få familiar i det heile sit saman rundt frukostbordet i Amerika, og dersom dei faktisk gjer det er det størst sjanse for at eit fjernsyn okkuperer den tida. Og for millionar av fattige familiar er det slett ikkje frukost for bordet. Er det ikkje difor Head Start gjev born mat på skulen? Sjølv i middelklassefamiliar i forstadane har dei det travelt nok med å koma ut av dørene tidsnok til å nå morgonrushet eller stader der dei priviligerte borna skal sleppast av for ein av sine mange aktivitetar. Og korleis liker du den setninga om at det i frukostseremonien også skal gjerast plass til å "gjera deg trygg på at John og eg trur i våre hjarta at i morgon vil vera betre enn i dag". John og eg trur i våre hjerte? Kvifor kan dei ikkje berre tru? Kvifor må det vera i deira kjerne - kva det no enn tyder? Ordet synast å fortelja om ein atomreaktor, og ikkje om eit menneske. Uansett, det har vore nok av forstyrra individ opp gjennom historia som har gjort krav på ei eller anna form for mystisk kjerne av noko-eller-noko-anna. For å vera ærleg er denne utsegna så patroniserande og latterleg at ho får meg til å lura på kor rasjonell John kan vera.
Og kva meiner John med at i morgon skal vera betre enn i dag? Det minner om orda til ein bestemt gamal amerikansk religionsprofitør som brukte å opna pengejaktene sine med å seia: "Noko BRA skal skje med DEG!". Men det er verre enn det, fordi det er så utruleg usannsynleg og dumt, han gjev deg ei oppmoding til å snakka alvorleg med borna dine om dei hovudlause reklamepåstandane til to kjøpte og betalte politikarar. John har ein eller to minigudstenester i nesten kvar einaste korte avsnitt. Du skulle tru at han freista å bli soknerådsformann og ikkje visepresident. Eg liker hans fyrste lekse "det vil alltid vera liding og kamp - du kan ikkje få den til å forsvina". Er det dette leiarar i store land skal snakka om? Treng me valkampanjar med ord knabba frå Oprah Winfrey?
Og så er det: "At folk som har ei god og sterk vilje kan gjera forskjell. Den eine leksa er ei trist ei, den andre er inspirerande. Me er amerikanarar og me vel å vera inspirerte". John tenkjer truleg på den typen "inspirert" prestar snakkar om, som Guds inspirerte ord. Den typen inspirert tillet ingen feil, Gud gjer ikkje slike, og heller ingen spørsmål og ingen kritikk. Fint for ein politikar å omfamna, føl deg sjølvrettferdig, medan du i realiteten ber folk om å halda kjeft.
I den verkelege verda, og det er jobben til politikarar å forhalda seg til denne, er ikkje alltid "inspirert" ein sunn sinnstilstand. Inspirert av kva? Inspirert til å gjera kva? Folk kan like gjerne vera inspirertt til å gjera forferdelege ting som til å gjera gode ting. Orda vert ofte brukt av tilhengjarane til store tyrannar. Tyskarane brukte ofte ordet for å skildra Føraren. Blodbadet i Vietnam var inspirert av ei sjuk, nesten religiøs tru på at ein måtte stogga kommunismen. Vil du ikkje seia at den smilande svindlaren Pat Robertson var inspirert når han nyleg ytra framom med å invadera Iran for å kasta heidningane?
Avsnittet er fullt av setningar som får ein til stilla å spørsmål. Utgjera ein forskjell til kva? Eg kan ikkje hjelpa for å tenkja på klisjeen om at vegen til helvete er brulagt med gode intensjonar. Sorry, John, men det er ikkje mangel på leiarar med sterke viljer i verda, og kvar einaste ein av dei trur på sin eigen godskap. Det faktumet er ganske sikkert ein av menneskerasa sine verkelege forbanningar.
Resten av John si tale er overstrødd med drepande klisjear og jamvel motsetjingar. Ein stad seier han "Eg står her i dag klar for å arbeida saman med dykk og John [Kerry] for å gjera Amerika sterkt igjen". Vel, eg trur at det siste ein kvar tenkjande person på planeten ynskjer seg er folk som arbeider for å gjera Amerika sterkare. Amerika har destabilisert to land, drepe titusenvis av menneske, torturert og fengsla folk feilaktig berre fordi det hadde makt til å gjera det. Makt fungerer på den måten, som Lord Acton så klokt sa, den korrumperer. Jakt etter nok av ho og du får absolutt korrupsjon.
John si tale tar opp temaet med to Amerika, og dersom han hadde teke for seg det genuine problemet med to forskjellige og skilde samfunn i Amerika (faktisk trur eg det er tre, inkludert den rike klassen representert av alle presidentkandidatar) kunne kanskje sagt noko verdt å høyra på. John seier: "Men sanninga er at me framleis lever i to forskjellige Amerika, ein for folk som har levd den amerikanske draumen og ikkje treng uroa seg meir og ein for dei fleste amerikanarane som arbeider hardt og framleis strevar for å få endane til å møtast. Det treng ikkje vera slik". Men det var John sjølv som akkurat fortalde oss om korleis kamp og vanskar ikkje vil forsvinna, var det ikkje? Så, kva er det han seier?
Om utdanning seier John: "Me burde ikkje ha to offentlege skulesystem i dette landet, eit for dei rikaste samfunna og eitt for alle andre. Ingen av oss meiner at kvaliteten til eit born si utdanning burde verta kontrollert av kor dei bur eller kor rikt samfunnet deira er".
John må vita godt at utdanning ikkje i fyrste omgang er eit ansvar for den føderale regjeringa under USA si grunnlov frå syttenhundretalet, så kva snakkar han om? Kva føreslår han å gjera med situasjon der nokre skular i forstadane har professorar som lærar og klasseturar til Europa, medan skular i urbane strok har rom med rusta kranar og bunsenbrennarar som ikkje verkar? Sanninga er at alle gode ting i Amerika, inkludert medisinstell og politisk makt vert delt ut etter emne til å betala, så kvifor skulle det vera annleis med utdanning?
John legg til: "Me burde ikkje ha to ulike økonomiar i Amerika, ein for folk som er sikra for livet, borna deira og borneborna deira og ein for dei fleste amerikanarane som lever frå lønning til lønning". Kva betyr dette, utover populistisk tåkeprat? Eg har inga aning, og eg mistenkjer at John heller ikkje har det.
Her har du presten John om problem: "og du veit kva som skjer om noko går gale - eit born vert sjukt, nokon får sparken eller om det er eit finansielt problem, du går rett utanfor stupet. Og kva er det fyrste som forsvinn? Det er draumane". Draumane? Eg trur verkeleg at det siste folk i problem er uroa over er draumane sine. Dei er opptekne av å kome seg gjennom dagen med eit fnugg av stoltheit att, eller kanskje av å overleva. Gjer John dei ekte hjelp eller eit luftslott av draumar og inspirasjon?
Her er eit utval juvelar frå Presten John om 11. september: "Me vil gjera akkurat det som trengst, så lenge det strengst, for å trygga oss mot at det skal skje igjen, ikkje mot vårt Amerika", "Me skal styrka den nasjonale tryggleiken og hamnene våre, vakta om den kjemiske industrien vår og støtta brannmennene, politiet og ambulansepersonllet. Me vil alltid bruka vår militære makt for å trygga det amerikanske folket", "Og me har ein utvilsamt klar beskjed til al-Qa'ida og resten av desse terroristane. De kan ikkje springa. De kan ikkje gøyma dykk. Og me kjem til å øydelegga dykk".
Trur John at det er folk i USA - med unntak av den vesentlege gjengen med militstypar, survivalists og folk som gler seg til Armageddon som ynskjer at det skal skje igjen? Meiner han at det er folk, bortsett frå dei rundt to millionane i fengsel, som ikkje stør politiet? John sitt løfte om å jakta terroristar er henta rett ut frå superheltteikneseriane, og er det ikkje akkurat dette den forvirra Bush trur han har drive på med heile tida? Kva føreslår John som er annleis? Han seier absolutt ingenting om å bruka vanlege diplomatiske og juridiske kanalar for å ta valdelege kriminelle, og ingenting om å styrka internasjonale institusjonar. Nei, det er berre Amerika-ditt og Amerika-datt, det same totalt narsissistiske greiene som gjer at verda er kvalm av å høyra frå Amerika. Ingen ynskjer seg ein ven som berre snakkar om seg sjølv og nekta å hjelpa nokon utan på sine eigne vilkår, men amerikanarar som John trur at desse eigenskapane på ein eller annan måte vert attraktive i verdenspolitikken. Til liks med sin medkandidat Kerry leverer han berre endå meir trugslar om å ikkje nøla med å bruka militærmakt for å drepa endå fleire folk.
Hugs på at John sit i Senatet sin etterretningskomite og dermed har ei svært høg tryggleiksklarering og spør deg sjølv kva han var i stand til førutsjå eller kjempa for anten før eller etter 11. september. Svaret er: Ikkje mykje. John sitt yndlingsprosjekt er no å starta eit nytt innanlands etterretningsorgan - endå eit organ til milliardar av dollar på topp av det eksisterande nettet av organ og dette dedikert spesielt til å spionera på innbyggjarar i landet. Høyrest det ut som ideen til nokon som genuint er oppteken av rettar og fridom? Nokon burde spørja John om han er ein tilhengjar av å avskaffa den forferdelege Patriot Act, men eg tviler på at han ville koma med eit ærleg svar.
Presten John kombinert med Kerry - den skummelt ambisiøse mannen viss forståing av mot tydde å skyta sivile trygt frå ein elvebåt i Vietnam - gjer at eg har eit dystert bilete av framtida for Amerika og dermed for verda. At dette uærlege paret og den usmakelege Bush er det beste Amerika kan tilby som leiarar seier noko grufullt om denne skremmande mektige nasjonen: landet er råka av ein øydeleggjande fattigdom når det gjeld kreativitet og ånd.
--
John Chuckman er tidlegare sjefsøkonom for eit større canadisk oljeselskap. Han reiste som ein fattig ung mann frå Chicago i protest mot Vietnamkrigen. Han tek i mot kommentarar på adressa: chuckman@YellowTimes.org
Kommentaren er henta frå YellowTimes.org, ei internasjonal alternativ nettavis. YT oppmodar til at stoff frå avisa vert spreidd så lenge den originale kjelda vert gjeve opp. Denne omsetjinga er gjort av dilettant.no og kan nyttast fritt så lenge YT sine krav er stetta.
» Sjå John Edwards si tale sjølv - på dems2004.org
Eg høyrde fleire setningar frå John Edwards si landsmøtetale på radioen før eg slo av. Hadde eg høyrd meir hadde eg spydd.
av John Chuckman
--------------------------------------------------------------------------------
Slik som det var fekk eg eit grufullt flashback til då eg var tolv år gamal og på midtvestbaptistane si leir, Camp Sycamore. Der sat eg i møtehallen i betong, med skjorta klistra til stolen medan ein struttande liten prest sprøyta spytt- og sveitteperler inn i skumringa medan han skreik om helvete.
John Edwards er ein rein Elmer Gantry (ref. til kjend bok og film - sjå t.d: http://www.amazon.com/exec/obidos/tg/detail/-/0451522516/104-8735699-3623155?v=glance, red.anm).
Men kva kunne du venta deg frå ein fyr som brukte tjue år på å springa etter ambulansar på jakt etter djupe lommer han kunne saksøkja, alltid viftande med armane og smilande som eit ekorn? Amerika sine advokatar og evangelistar-til-sals har mykje til felles, og når dei kjem frå stader som Dog Bite, North Carolina, er det mest umogleg å skilja dei frå kvarandre. Det er alltid eitt sirupssøtt ytre og eit skinande smil - berre tenk på Jerry Falwell og Pat Robertson - i den nådelausa jakta på ting som samfunnet hadde klart seg best utan.
Her er nokre liner frå John si offisielle heimeside om korleis han ser på karriera si: "I... tjue dedikerte John karriera si til å representera familiar og born skada av andre si skjødesløyse. John hjalp desse familiane gjennom å stå opp mot den mektige forsikringsindustrien og deira armear av sakførarar, og dermed med å koma gjennom dei mørkaste stundene i liva sine og å takla enorme utfordringar. Hans glødande kamp for folk som dei som arbeidde i mølla med far hans gav han respekt og anerkjenning landet rundt".
Det høyrest ut som ein reklame for den neste episoden av "Rescuing Little Nelle from the Clutches of Snidely Whiplash". Sjølvsagt er det det som ikkje som ikkje vert sagt som ofte er viktig. Kvifor kjempa John berre for "familiar og born"? Er det noko gale med å representera folk utan familiar eller born? Sjølvsagt ikkje, men språket hans er kloakk henta frå den republikanske familieverdikomposthaugen.
Stod John mot armear med advokatar? Nei, faktisk var John ein i rekkene av advokatar som no svermar over Amerika som om det skulle vore eit uheldig utslepp av mordarbier frå eit laboratorium. Over alt dei kjem sprer dei konflikter og frykt. Reklamen seier ikkje at i løpet av desse tjue åra har John gjort seg sjølv til ein svært rik mann gjennom saker som har bidratt til høgare forsikringsprisar for oss alle, men det er sanninga. "Stått opp mot den mektige forsikringsindustrien" kunne like så godt våre "Sugd så mykje pengar han kunne ut frå dei store pengebingane til forsikringsindustrien". Som så mange av Amerika sin noverande avling krokodilletåreevangelistar som håpar å sjå ein reprise av brød- og fiskmirkalet frå kollektbøssene hjalp John familiar gjennom deira "mørkaste stunder", og klarte såvidt å samla seg opp ei formue til han kom i førtiåra. Vel, eg har ikkje noko mot suksess, men eg har noko mot ei slik falsk framstilling.
Sidan dei fleste søksmål er sosialt nedbrytande og økonomisk uproduktive er det noko særleg uroverkkjande over at eit av rovdyra i bransjen søkjer ein høg posisjon. Det er jo amerikanske lovgjevarar si manglande emne til å gje tilstrekkeleg gode lover og anstendige reglar som har skapt den trugande jungelen der søksmål blomstrar.
Å lesa resten av John si tale på Internett hadde ein fordel, eg slapp å høyra hans 'folkelege' tone og å sjå hans overveldande og godt innøvde kroppspråk. Likevel skjøna eg fort kvifor John var så god som advokat. Folk ville vel inngå forlik berre for å sleppa å høyra han i retten i månadsvis. Min favorittdel i talen hans er denne:
"Når du vaknar om morgonen og sit ved borna dine rundt kjøkenbordet og snakkar med dei om dei store moglegheitane i Amerika, gjer deg trygg på at dei veit at John (Kerry, red.anm) trur i våre kjerner (uttrykket brukt på engelsk er "at our core", når det er omsett til kjerne er det ut frå omsyn til meiningsinnhald seinare i artikkelen, red. anm) at i morgon vil vera betre enn i dag. Som alle andre har eg lært mange lekser i livet mitt. To av dei viktigaste er at, for det fyrste, det alltid vil vera liding og kamp, du kan ikkje få den til å forsvinna. Men den andre er at folk som har ei god og sterk vilje kan gjera forskjell. Den eine leksa er ei trist ei, den andre er inspirerande. Me er amerikanarar og me vel å vera inspirerte".
I tillegg til at halvparten av Amerika sine ekteskap ender i skilsmisse kan du aldri overbevisa meg om at mange av familiane som finst att tar opp "Amerika sine store moglegheiter" rundt frokostbordet. Ser du ikkje for deg dei urolege borna som hyler om korleis nokon åt opp all frokostblandinga eller om kva for ein idiot mattelæraren er før dei brått fell til ro når faren i huset bestemmer seg for å løfta sine Lincoln-aktige augebryn, kanskje etter ei velsigning av dagens porsjon Kelloggs, og byrjar å snakka om dei store moglegheitane i Amerika. Høyrest ikkje det berre litt for rart ut? Dersom det er dette som føregår heime hjå John bør du vera redd for at han kjem til makta. Dersom det ikkje er dette som skjer - kvifor seier han det?
Sanninga er, og eg er sikker på at John veit dette, at få familiar i det heile sit saman rundt frukostbordet i Amerika, og dersom dei faktisk gjer det er det størst sjanse for at eit fjernsyn okkuperer den tida. Og for millionar av fattige familiar er det slett ikkje frukost for bordet. Er det ikkje difor Head Start gjev born mat på skulen? Sjølv i middelklassefamiliar i forstadane har dei det travelt nok med å koma ut av dørene tidsnok til å nå morgonrushet eller stader der dei priviligerte borna skal sleppast av for ein av sine mange aktivitetar. Og korleis liker du den setninga om at det i frukostseremonien også skal gjerast plass til å "gjera deg trygg på at John og eg trur i våre hjarta at i morgon vil vera betre enn i dag". John og eg trur i våre hjerte? Kvifor kan dei ikkje berre tru? Kvifor må det vera i deira kjerne - kva det no enn tyder? Ordet synast å fortelja om ein atomreaktor, og ikkje om eit menneske. Uansett, det har vore nok av forstyrra individ opp gjennom historia som har gjort krav på ei eller anna form for mystisk kjerne av noko-eller-noko-anna. For å vera ærleg er denne utsegna så patroniserande og latterleg at ho får meg til å lura på kor rasjonell John kan vera.
Og kva meiner John med at i morgon skal vera betre enn i dag? Det minner om orda til ein bestemt gamal amerikansk religionsprofitør som brukte å opna pengejaktene sine med å seia: "Noko BRA skal skje med DEG!". Men det er verre enn det, fordi det er så utruleg usannsynleg og dumt, han gjev deg ei oppmoding til å snakka alvorleg med borna dine om dei hovudlause reklamepåstandane til to kjøpte og betalte politikarar. John har ein eller to minigudstenester i nesten kvar einaste korte avsnitt. Du skulle tru at han freista å bli soknerådsformann og ikkje visepresident. Eg liker hans fyrste lekse "det vil alltid vera liding og kamp - du kan ikkje få den til å forsvina". Er det dette leiarar i store land skal snakka om? Treng me valkampanjar med ord knabba frå Oprah Winfrey?
Og så er det: "At folk som har ei god og sterk vilje kan gjera forskjell. Den eine leksa er ei trist ei, den andre er inspirerande. Me er amerikanarar og me vel å vera inspirerte". John tenkjer truleg på den typen "inspirert" prestar snakkar om, som Guds inspirerte ord. Den typen inspirert tillet ingen feil, Gud gjer ikkje slike, og heller ingen spørsmål og ingen kritikk. Fint for ein politikar å omfamna, føl deg sjølvrettferdig, medan du i realiteten ber folk om å halda kjeft.
I den verkelege verda, og det er jobben til politikarar å forhalda seg til denne, er ikkje alltid "inspirert" ein sunn sinnstilstand. Inspirert av kva? Inspirert til å gjera kva? Folk kan like gjerne vera inspirertt til å gjera forferdelege ting som til å gjera gode ting. Orda vert ofte brukt av tilhengjarane til store tyrannar. Tyskarane brukte ofte ordet for å skildra Føraren. Blodbadet i Vietnam var inspirert av ei sjuk, nesten religiøs tru på at ein måtte stogga kommunismen. Vil du ikkje seia at den smilande svindlaren Pat Robertson var inspirert når han nyleg ytra framom med å invadera Iran for å kasta heidningane?
Avsnittet er fullt av setningar som får ein til stilla å spørsmål. Utgjera ein forskjell til kva? Eg kan ikkje hjelpa for å tenkja på klisjeen om at vegen til helvete er brulagt med gode intensjonar. Sorry, John, men det er ikkje mangel på leiarar med sterke viljer i verda, og kvar einaste ein av dei trur på sin eigen godskap. Det faktumet er ganske sikkert ein av menneskerasa sine verkelege forbanningar.
Resten av John si tale er overstrødd med drepande klisjear og jamvel motsetjingar. Ein stad seier han "Eg står her i dag klar for å arbeida saman med dykk og John [Kerry] for å gjera Amerika sterkt igjen". Vel, eg trur at det siste ein kvar tenkjande person på planeten ynskjer seg er folk som arbeider for å gjera Amerika sterkare. Amerika har destabilisert to land, drepe titusenvis av menneske, torturert og fengsla folk feilaktig berre fordi det hadde makt til å gjera det. Makt fungerer på den måten, som Lord Acton så klokt sa, den korrumperer. Jakt etter nok av ho og du får absolutt korrupsjon.
John si tale tar opp temaet med to Amerika, og dersom han hadde teke for seg det genuine problemet med to forskjellige og skilde samfunn i Amerika (faktisk trur eg det er tre, inkludert den rike klassen representert av alle presidentkandidatar) kunne kanskje sagt noko verdt å høyra på. John seier: "Men sanninga er at me framleis lever i to forskjellige Amerika, ein for folk som har levd den amerikanske draumen og ikkje treng uroa seg meir og ein for dei fleste amerikanarane som arbeider hardt og framleis strevar for å få endane til å møtast. Det treng ikkje vera slik". Men det var John sjølv som akkurat fortalde oss om korleis kamp og vanskar ikkje vil forsvinna, var det ikkje? Så, kva er det han seier?
Om utdanning seier John: "Me burde ikkje ha to offentlege skulesystem i dette landet, eit for dei rikaste samfunna og eitt for alle andre. Ingen av oss meiner at kvaliteten til eit born si utdanning burde verta kontrollert av kor dei bur eller kor rikt samfunnet deira er".
John må vita godt at utdanning ikkje i fyrste omgang er eit ansvar for den føderale regjeringa under USA si grunnlov frå syttenhundretalet, så kva snakkar han om? Kva føreslår han å gjera med situasjon der nokre skular i forstadane har professorar som lærar og klasseturar til Europa, medan skular i urbane strok har rom med rusta kranar og bunsenbrennarar som ikkje verkar? Sanninga er at alle gode ting i Amerika, inkludert medisinstell og politisk makt vert delt ut etter emne til å betala, så kvifor skulle det vera annleis med utdanning?
John legg til: "Me burde ikkje ha to ulike økonomiar i Amerika, ein for folk som er sikra for livet, borna deira og borneborna deira og ein for dei fleste amerikanarane som lever frå lønning til lønning". Kva betyr dette, utover populistisk tåkeprat? Eg har inga aning, og eg mistenkjer at John heller ikkje har det.
Her har du presten John om problem: "og du veit kva som skjer om noko går gale - eit born vert sjukt, nokon får sparken eller om det er eit finansielt problem, du går rett utanfor stupet. Og kva er det fyrste som forsvinn? Det er draumane". Draumane? Eg trur verkeleg at det siste folk i problem er uroa over er draumane sine. Dei er opptekne av å kome seg gjennom dagen med eit fnugg av stoltheit att, eller kanskje av å overleva. Gjer John dei ekte hjelp eller eit luftslott av draumar og inspirasjon?
Her er eit utval juvelar frå Presten John om 11. september: "Me vil gjera akkurat det som trengst, så lenge det strengst, for å trygga oss mot at det skal skje igjen, ikkje mot vårt Amerika", "Me skal styrka den nasjonale tryggleiken og hamnene våre, vakta om den kjemiske industrien vår og støtta brannmennene, politiet og ambulansepersonllet. Me vil alltid bruka vår militære makt for å trygga det amerikanske folket", "Og me har ein utvilsamt klar beskjed til al-Qa'ida og resten av desse terroristane. De kan ikkje springa. De kan ikkje gøyma dykk. Og me kjem til å øydelegga dykk".
Trur John at det er folk i USA - med unntak av den vesentlege gjengen med militstypar, survivalists og folk som gler seg til Armageddon som ynskjer at det skal skje igjen? Meiner han at det er folk, bortsett frå dei rundt to millionane i fengsel, som ikkje stør politiet? John sitt løfte om å jakta terroristar er henta rett ut frå superheltteikneseriane, og er det ikkje akkurat dette den forvirra Bush trur han har drive på med heile tida? Kva føreslår John som er annleis? Han seier absolutt ingenting om å bruka vanlege diplomatiske og juridiske kanalar for å ta valdelege kriminelle, og ingenting om å styrka internasjonale institusjonar. Nei, det er berre Amerika-ditt og Amerika-datt, det same totalt narsissistiske greiene som gjer at verda er kvalm av å høyra frå Amerika. Ingen ynskjer seg ein ven som berre snakkar om seg sjølv og nekta å hjelpa nokon utan på sine eigne vilkår, men amerikanarar som John trur at desse eigenskapane på ein eller annan måte vert attraktive i verdenspolitikken. Til liks med sin medkandidat Kerry leverer han berre endå meir trugslar om å ikkje nøla med å bruka militærmakt for å drepa endå fleire folk.
Hugs på at John sit i Senatet sin etterretningskomite og dermed har ei svært høg tryggleiksklarering og spør deg sjølv kva han var i stand til førutsjå eller kjempa for anten før eller etter 11. september. Svaret er: Ikkje mykje. John sitt yndlingsprosjekt er no å starta eit nytt innanlands etterretningsorgan - endå eit organ til milliardar av dollar på topp av det eksisterande nettet av organ og dette dedikert spesielt til å spionera på innbyggjarar i landet. Høyrest det ut som ideen til nokon som genuint er oppteken av rettar og fridom? Nokon burde spørja John om han er ein tilhengjar av å avskaffa den forferdelege Patriot Act, men eg tviler på at han ville koma med eit ærleg svar.
Presten John kombinert med Kerry - den skummelt ambisiøse mannen viss forståing av mot tydde å skyta sivile trygt frå ein elvebåt i Vietnam - gjer at eg har eit dystert bilete av framtida for Amerika og dermed for verda. At dette uærlege paret og den usmakelege Bush er det beste Amerika kan tilby som leiarar seier noko grufullt om denne skremmande mektige nasjonen: landet er råka av ein øydeleggjande fattigdom når det gjeld kreativitet og ånd.
--
John Chuckman er tidlegare sjefsøkonom for eit større canadisk oljeselskap. Han reiste som ein fattig ung mann frå Chicago i protest mot Vietnamkrigen. Han tek i mot kommentarar på adressa: chuckman@YellowTimes.org
Kommentaren er henta frå YellowTimes.org, ei internasjonal alternativ nettavis. YT oppmodar til at stoff frå avisa vert spreidd så lenge den originale kjelda vert gjeve opp. Denne omsetjinga er gjort av dilettant.no og kan nyttast fritt så lenge YT sine krav er stetta.
JOHN CHUCKMAN TRANSLATION: IN ITALIAN
Una delle grandi scoperte del tardo 20mo secolo fu l'esistenza dei buchi neri.
La loro esistenza era implicita nella teoria della relatività di Albert Einstein e le loro inimitabili caratteristiche furono elaborate da Stephan Awking ed altri. In generale, una nuova generazione di telescopi ed osservatori a raggi X ci permisero di osservare direttamente quello che era stata la teoria.
Come ogni ragazzo affascinato dalla scienza sa, derivano da stelle che collassarono perché i loro motori a fusione sprizzarono benzina. Il risultato fu che pezzi di massa si ingrossarono catturando materia ed energia attiva, entrando nei loro spazi gravitazionali.
Il moderno Israele prese spunto di un'idea come grande stella , un rifugio per un popolo orribilmente ingannato, ma molti osservatori sono oggi d'accordo che la grande stella parve collassarsi in una oscura massa che avvolgeva lo spazio geopolitico dell'intero pianeta.
Il mondo si aspetta che Mr. Bush si lanci in una terribile guerra contro l'Iraq. L'unico scopo di questa guerra era un colpo preventivo agli in stancabili avversari di Israele .Ma la buona fede della nazionale discussione in America è così distorta dalla massiccia gravitazionale corrente che persino molti oppositori della guerrra non capiscono che cosa devono obiettare.
Nessuna testimonianza significativa è stata offerta alle insistenti asserzioni di Bush.Un argomento per proteggere le fonti intelligenti potrebbe essere accettato come ragione per non rilasciare dettagli al popolo, ma il ridicolo è che nessuna prova è stata fornita ai leaders della Nato. Francia e Germania non richiederebbero la relazione visto che sono stati velocemente tacitati poiché per Mr. Powell il caso era diverso.
L'Irak non ha disturbato nessuno per 12 anni, e allora perché la subitanea corsa alla guerra prima che gli ispettori delle armi avessero compiuto il loro lavoro? L'unica spiegazione che appare giustificabile è che il momento temporaneo, furibondo della pubblica opinione americana, originato dal 9 XI può essere indirizzato verso una guerrra che non potrebbe essere sostenuta altrimenti.
Non importa l'invenzione deliberatamente sviante dell'invenzione di armi di distruzione di massa, non c'è nessuna prova che l'Iraq abbia armi significativamente strategiche. E' virtualmente certo che non ha materiale fissile per armi nucleari e sappiamo, dai capi ispettori delle armi, che le costose facilitazioni per la fabbricazione di materiale fissile sono state distrutte.
Non c'è nessuna prova che Saddam Ussein abbia avuto in passato affari con Al Queda, anzi è noto che c'era una considerevole animosità tra Hussein e Bin Laden
La conoscenza che il segreto programma di armamento fosse stato ricostituito dopo che gli ispettori delle armi lasciarono l'Iraq nel 1998, potrebbe aver successo se le squadre di ispettori ben equipaggiate dalle agenzie intelligenti avessero potuto scorazzare su tutto il territorio irakeno, liberi in ogni momento di agire, sarebbe veramente illusorio. E notizie illusorie sono una pericolosa base per andare in guerra.
Per rassicurare Israele, ogni partito ragionevole vorrebbbe vedere in Iraq un regime strettamente controllato, ma questo non è sufficente per il sempliciotto Presidente Americano che insiste per fare la guerra e infliggere altri orrori ai civili Iracheni. E non è sufficente per Mr. Sharon che incita Mr. Bush e proclama maniacalmente che l'Iran dovrebbe essere attaccato in seguito.
Come può la gente dimenticare, oppure non gliene importa, che la guerrra moderna significa la morte di molti civili. La proporzione tra civili e militari uccisi è cresciuta esponenzialmente fin dalla prima guerra mondiale. Il punto focale per l'America sul super controllo aereo e la sua riluttanza ad accettare qualsiasi casualità può solo far peggiorare il trend. La questione di andare in guerra ora, per l'America è che tiene poco conto della morte perché i morti sono sempre di più dall'altra parte e non sono sotto gli occhi di un pubblico che si ritiene informato da una stampa pesantemente indifferente.
Le istruzioni della stampa del generale Schwarzkopf con le clips di film ad alta definizione, durante la tempesta del deserto, lasciano l'impressione che le munizioni di precisione avevano ridotto la guerra ad una pulita, senza sangue computer game.
La verità è che circa il 95% delle munizioni usate nella guerrra del deserto non erano di precisione. Le munizioni di precisione sono estremamente costose ed estremamente precise per questo sono destinate ad applicazioni speciali. Le buone vecchie, stupide bombe e l'artiglieria sono le uniche cose da usare quando si vuole fare in fretta una cerneficina. Qulcosa come centomila civili Irakeni sono stati uccisi dalle munizioni americane che non erano di precisione.
Quello che ci aspettiamo per questa guerra abbiamo la sensazione che l'economia si arrenda e si pieghi alle minaccie e con l'incertezza di una vasta e distruttiva promessa inflazione e disorganizzazione che sempre accompagnano le guerre e all'inconfessabile e pazzo vortice sul prezzo del petrolio.
Quello che ci aspettiamo da questa guerra abbiamo la sensazione che l'economia si arrenda e si pieghi alle minaccie e alll'incertezza di una vasta e distruttiva impresa alla promessa inflazione e disorganizzazione che sempre accompagnano la guerra e all'inconfessabile pazzo vortice sul prezzo del petrolio.
Come ci aspettiamo da questa guerra, il Presidente ha indirizzato a un imbarazzante mondo al ritmo di una fondamentalista, enorme predica dal suo pulpito , minacciando il fuoco dell'inferno offrendo ai cinque e tre quarti di bilioni di gente che vive fuori dell'America ma che sono ancora attaccatissimi alle sue arbitrarie decisioni, rassicurando osservazioni come " il corso di questa nazione non dipende da decisioni di altri."
Il Presidente mescola l'incertezza economica appoggiando intensi deficit e offrendo di tenere quieti gli americani preoccupati, con giganteschi tagli di tasse, una bizzarra economica versione di "potete avere tutto e averlo ora"
Come ci aspettavamo da questa guerra, Israele ridusse la West Bank in uno squallido paesaggio senza speranza. Tutti i precedenti impegni, come quello dell'accordo di Oslo, sono stati ignorati. Tutte le passate risoluzioni delle Nazioni Unite, imponenti risoluzioni su Israele sono state ignorate persino mentre gli U.S. asseriscono che l'Iraq deve essere attaccata per aver ignorato le risoluzioni delle Nazioni Unite. Il Leader della Palestina è trattato come un virtuale criminale sotto forma di arresti domiciliari col quale è impossibile ogni discussione.
Nessun più degno nemico di ingiustizia e odio soffiava su Nelson Mandela e Desmon Tutu. Essi avevano messo in chiaro senza tema di errore che cosa vedevano nella West Bank, una ripetizione in ogni dettaglio dell'odioso regime di Aparheidness del Sud Africa, ma la collassante forza del destino assorbì anche le emozioni di simpatia che avrebbero dovuto attrarre gli Americani. Come ci aspettavamo da questa guerra, che Israele avesse avanzato approcci con gli U.S. per 1O bilioni di dollari o più di assistenza, oltre i tre bilioni che riceve automaticamente ogni anno ( e per giusto dovrebbero aggiungere i due bilioni pagati annualmente per far stare tranquillo l'Egitto ). Questo denaro è estremamente necessario perché Israele sta conducendo una guerra apparentemente a perpetuità.
Israele si comporta come una piccola repubbmica regionale geopolitica degli S.U. anche nell'intento di voler costruire una triade di forze nucleari ( missili di terra, bombardieri, missili con basi sottomarine tutte nucleari compatibili). Questa è una nazione la cui popolazione è circa uguale a quella dell'Ecuador, circa un decimo dell'un per cento della popolazionne mondiale. I costi di questo sperpero sono indescrivibili.
La guerra del terrore di Bush, piuttosto che essere una chiara campagna perdente contro questi attuali responsabili per un 9/11 , è diventata l'etichetta di rancori contro tutti quelli che sulla facciA della terra ostaacolano o si oppongono alla politica estera americana. La guerra del terrore è un buco nero che succhia energie, risorse, principi.
Non è come se una buona parte del mondo non capisse che cosa sta succedendo. Ragionevoli voci vengono dalla Francia, dalla Germania, dall'Italia, dal Canada, dall'Egitto, dal Sud Africa, dalla Russia, dalla Cina, da altrri paesi, ma Bush annuncia che se è necessario " lo farà da solo" , cioè l'intero pianeta VOLENTE O NOLENTE deve essere coinvolto in un grande vortice di distruzione.
John Chuckman
La loro esistenza era implicita nella teoria della relatività di Albert Einstein e le loro inimitabili caratteristiche furono elaborate da Stephan Awking ed altri. In generale, una nuova generazione di telescopi ed osservatori a raggi X ci permisero di osservare direttamente quello che era stata la teoria.
Come ogni ragazzo affascinato dalla scienza sa, derivano da stelle che collassarono perché i loro motori a fusione sprizzarono benzina. Il risultato fu che pezzi di massa si ingrossarono catturando materia ed energia attiva, entrando nei loro spazi gravitazionali.
Il moderno Israele prese spunto di un'idea come grande stella , un rifugio per un popolo orribilmente ingannato, ma molti osservatori sono oggi d'accordo che la grande stella parve collassarsi in una oscura massa che avvolgeva lo spazio geopolitico dell'intero pianeta.
Il mondo si aspetta che Mr. Bush si lanci in una terribile guerra contro l'Iraq. L'unico scopo di questa guerra era un colpo preventivo agli in stancabili avversari di Israele .Ma la buona fede della nazionale discussione in America è così distorta dalla massiccia gravitazionale corrente che persino molti oppositori della guerrra non capiscono che cosa devono obiettare.
Nessuna testimonianza significativa è stata offerta alle insistenti asserzioni di Bush.Un argomento per proteggere le fonti intelligenti potrebbe essere accettato come ragione per non rilasciare dettagli al popolo, ma il ridicolo è che nessuna prova è stata fornita ai leaders della Nato. Francia e Germania non richiederebbero la relazione visto che sono stati velocemente tacitati poiché per Mr. Powell il caso era diverso.
L'Irak non ha disturbato nessuno per 12 anni, e allora perché la subitanea corsa alla guerra prima che gli ispettori delle armi avessero compiuto il loro lavoro? L'unica spiegazione che appare giustificabile è che il momento temporaneo, furibondo della pubblica opinione americana, originato dal 9 XI può essere indirizzato verso una guerrra che non potrebbe essere sostenuta altrimenti.
Non importa l'invenzione deliberatamente sviante dell'invenzione di armi di distruzione di massa, non c'è nessuna prova che l'Iraq abbia armi significativamente strategiche. E' virtualmente certo che non ha materiale fissile per armi nucleari e sappiamo, dai capi ispettori delle armi, che le costose facilitazioni per la fabbricazione di materiale fissile sono state distrutte.
Non c'è nessuna prova che Saddam Ussein abbia avuto in passato affari con Al Queda, anzi è noto che c'era una considerevole animosità tra Hussein e Bin Laden
La conoscenza che il segreto programma di armamento fosse stato ricostituito dopo che gli ispettori delle armi lasciarono l'Iraq nel 1998, potrebbe aver successo se le squadre di ispettori ben equipaggiate dalle agenzie intelligenti avessero potuto scorazzare su tutto il territorio irakeno, liberi in ogni momento di agire, sarebbe veramente illusorio. E notizie illusorie sono una pericolosa base per andare in guerra.
Per rassicurare Israele, ogni partito ragionevole vorrebbbe vedere in Iraq un regime strettamente controllato, ma questo non è sufficente per il sempliciotto Presidente Americano che insiste per fare la guerra e infliggere altri orrori ai civili Iracheni. E non è sufficente per Mr. Sharon che incita Mr. Bush e proclama maniacalmente che l'Iran dovrebbe essere attaccato in seguito.
Come può la gente dimenticare, oppure non gliene importa, che la guerrra moderna significa la morte di molti civili. La proporzione tra civili e militari uccisi è cresciuta esponenzialmente fin dalla prima guerra mondiale. Il punto focale per l'America sul super controllo aereo e la sua riluttanza ad accettare qualsiasi casualità può solo far peggiorare il trend. La questione di andare in guerra ora, per l'America è che tiene poco conto della morte perché i morti sono sempre di più dall'altra parte e non sono sotto gli occhi di un pubblico che si ritiene informato da una stampa pesantemente indifferente.
Le istruzioni della stampa del generale Schwarzkopf con le clips di film ad alta definizione, durante la tempesta del deserto, lasciano l'impressione che le munizioni di precisione avevano ridotto la guerra ad una pulita, senza sangue computer game.
La verità è che circa il 95% delle munizioni usate nella guerrra del deserto non erano di precisione. Le munizioni di precisione sono estremamente costose ed estremamente precise per questo sono destinate ad applicazioni speciali. Le buone vecchie, stupide bombe e l'artiglieria sono le uniche cose da usare quando si vuole fare in fretta una cerneficina. Qulcosa come centomila civili Irakeni sono stati uccisi dalle munizioni americane che non erano di precisione.
Quello che ci aspettiamo per questa guerra abbiamo la sensazione che l'economia si arrenda e si pieghi alle minaccie e con l'incertezza di una vasta e distruttiva promessa inflazione e disorganizzazione che sempre accompagnano le guerre e all'inconfessabile e pazzo vortice sul prezzo del petrolio.
Quello che ci aspettiamo da questa guerra abbiamo la sensazione che l'economia si arrenda e si pieghi alle minaccie e alll'incertezza di una vasta e distruttiva impresa alla promessa inflazione e disorganizzazione che sempre accompagnano la guerra e all'inconfessabile pazzo vortice sul prezzo del petrolio.
Come ci aspettiamo da questa guerra, il Presidente ha indirizzato a un imbarazzante mondo al ritmo di una fondamentalista, enorme predica dal suo pulpito , minacciando il fuoco dell'inferno offrendo ai cinque e tre quarti di bilioni di gente che vive fuori dell'America ma che sono ancora attaccatissimi alle sue arbitrarie decisioni, rassicurando osservazioni come " il corso di questa nazione non dipende da decisioni di altri."
Il Presidente mescola l'incertezza economica appoggiando intensi deficit e offrendo di tenere quieti gli americani preoccupati, con giganteschi tagli di tasse, una bizzarra economica versione di "potete avere tutto e averlo ora"
Come ci aspettavamo da questa guerra, Israele ridusse la West Bank in uno squallido paesaggio senza speranza. Tutti i precedenti impegni, come quello dell'accordo di Oslo, sono stati ignorati. Tutte le passate risoluzioni delle Nazioni Unite, imponenti risoluzioni su Israele sono state ignorate persino mentre gli U.S. asseriscono che l'Iraq deve essere attaccata per aver ignorato le risoluzioni delle Nazioni Unite. Il Leader della Palestina è trattato come un virtuale criminale sotto forma di arresti domiciliari col quale è impossibile ogni discussione.
Nessun più degno nemico di ingiustizia e odio soffiava su Nelson Mandela e Desmon Tutu. Essi avevano messo in chiaro senza tema di errore che cosa vedevano nella West Bank, una ripetizione in ogni dettaglio dell'odioso regime di Aparheidness del Sud Africa, ma la collassante forza del destino assorbì anche le emozioni di simpatia che avrebbero dovuto attrarre gli Americani. Come ci aspettavamo da questa guerra, che Israele avesse avanzato approcci con gli U.S. per 1O bilioni di dollari o più di assistenza, oltre i tre bilioni che riceve automaticamente ogni anno ( e per giusto dovrebbero aggiungere i due bilioni pagati annualmente per far stare tranquillo l'Egitto ). Questo denaro è estremamente necessario perché Israele sta conducendo una guerra apparentemente a perpetuità.
Israele si comporta come una piccola repubbmica regionale geopolitica degli S.U. anche nell'intento di voler costruire una triade di forze nucleari ( missili di terra, bombardieri, missili con basi sottomarine tutte nucleari compatibili). Questa è una nazione la cui popolazione è circa uguale a quella dell'Ecuador, circa un decimo dell'un per cento della popolazionne mondiale. I costi di questo sperpero sono indescrivibili.
La guerra del terrore di Bush, piuttosto che essere una chiara campagna perdente contro questi attuali responsabili per un 9/11 , è diventata l'etichetta di rancori contro tutti quelli che sulla facciA della terra ostaacolano o si oppongono alla politica estera americana. La guerra del terrore è un buco nero che succhia energie, risorse, principi.
Non è come se una buona parte del mondo non capisse che cosa sta succedendo. Ragionevoli voci vengono dalla Francia, dalla Germania, dall'Italia, dal Canada, dall'Egitto, dal Sud Africa, dalla Russia, dalla Cina, da altrri paesi, ma Bush annuncia che se è necessario " lo farà da solo" , cioè l'intero pianeta VOLENTE O NOLENTE deve essere coinvolto in un grande vortice di distruzione.
John Chuckman
Sunday, May 01, 2005
JOHN CHUCKMAN TRANSLATION: IN HUNGARIAN
JOHN CHUCKMAN
Beteg munka
David Frum neo-konzervatív kiáltványa
A címben foglalt kifejezés nem tartozik kedvenc szavaim közé, de néha egy kifejezés olyan pontosan a lényegre tapint, hogy annak nehéz ellenállni. A "neo konzervatív kiáltvány" pontosan kifejezi szerzőinek mondanivalóját. A fenti kifejezés az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájára vonatkozik. Az amerikai elnökök Hübele Balázsa számára készült terv az egész világ átrendezését látja elő. A terv, az elnök eddigi afganisztáni és iraki sikereinek megítélése alapján, az Amerika ellenesség további növekedéséhez és az általános politikai zűrzavar egész világra kiterjedő további fokozódásához vezet.
Figyelemre méltó az is, hogy az embereknek ez a különleges csoportja - a neo konzervatívok milyen előszeretettel használják a tizenkilencedik századbeli Európa radikálisinak jelszavait. Nehéz lenne pontosan megállapítani, hogy a szélsőjobboldal hatalmas példányszámban gyártott kiadványaiban hányszor, és hányféleképpen fordulnak elő a "forradalom", "forradalmi", valamint a "radikális", és a "kiáltvány" kifejezések. Meglehet, hogy ezeknek a szavaknak a különleges szóösszefüggésben való használata kezdetben csak hatást keltő kampány fogás volt, de ez a nyelvhasználat sokkal leleplezőbb, mint megalkotói gondolnák.
Hitler is nagy előszeretettel használta ezt a nyelvet. A tűzoltó fecskendő nagyságú személygépkocsik kedvelője, a sétapálcás és köpenyes opera látogató, a tea délutánok és az elegáns teasütemények ínyence mindig ezt a nyelvet használta, amikor katona csizmában és korbácssál a kezében büszkélkedett a nyilvánosság előtt.
A kiáltvány egyik szerzője David Frum, aki évek hosszú során, a földi javakkal bőven megáldott szélső jobboldal képviselőinek propaganda szócsöve volt. Frum nagy pillanata akkor érkezett el, amikor a jelenlegi elnök beszédírójának szerepével tüntették ki. Bush elnök beszédeinek minőségét tekintve, azt gondolhatnánk, hogy a beszédírói rang valóban lefokozást jelent, de Frum itt is kitett magáért. Felesége, vagy maga Frum, elkövette azt a hibát, hogy nyilvánosságra hozta, hogy az elnök beszédében felhasznált "gonosz tengelye" kifejezés David Frum képzeletének szüleménye. Az ilyesmit nem szokták nyilvánosságra hozni. Az embereknek azt kell hinniük, hogy ezeknek a szavak Balázs elnök fejéből pattannak ki. Amikor azonban a washingtoni koktél partik egyikén, Frum, vagy felesége ezzel eldicsekedett, mielőtt másnaposságukból felocsúdhattak volna, fentről azonnali csomagolásra szólították fel őket.
David Frum ezzel elmulasztotta életének legnagyobb összekacsintási, rábólintási, és befolyás közvetítői lehetőségét, és azóta is térden csúszva igyekszik visszakönyörögni magát a hatalom kegyeibe. Richard Perle-vel közösen írt könyve, most vagy megmenti Frum ketté tört életpályáját, vagy nem, de ez az első alkalom, hogy hónapok óta ismét talpra álljon.
Richard Perle külön bemutatására nincs szükség. Ő a washingtoni Fekete Lagúna, mélyén élősködő, méreggel átitatott testű szörnyetege. Perle is az egyik rangos propaganda gyártó üzem nagyra becsült munkatársa, hadügyminisztériumi haszonhajhászó, az Egyesült Államok minden eddigi gyarmatosító háborújának, és bombázó akciójának a szekértolója, Izrael katonai megoldási módszereinek lelkes és kitartó híve.
A kiáltványt a két szerző közösen írt könyve alkotja, amelynek címe: „A Gonosz megsemmisítése - Hogyan nyerhető meg a terror elleni háború.” Végre, egy izgalmas, és eredeti gondolatokat sugalmazó cím. A gonosz megsemmisítése? Mikor szűnnek meg a neo konzervatívok úgy beszélni mintha IKE 700. írnánk? Talán az Istennel kufárkodó vándorcirkusz két tagja, Pat Robertson, és Jerry Falwellis is szerepel a könyv forrásainak, és ihletőinek listáján?
Már a cím maga is megfélemlítő, mert ha valaki abban a helyzetben van, hogy az atomhajtású anyahajók, és a termo-nukleáris fegyverek igénybe vételét befolyásolhatja, a külpolitikában pedig a gonosz megsemmisítéséről beszél, az igen veszélyes ember. Önkéntelenül is Ripper őrnagy a „a lényeg tisztaságának a hanyatlása” feletti aggodalma jut eszünkbe, amint a „Dr. Strangelove” – ban útjára bocsátja atomfegyverekkel ellátott bombázóját. Félelmetes, hogy az ország elnöke ma ugyanezeket a képtelenségeket szajkózza. Ami a megelőző támadásokat illeti, - azokat Hübele elnökünk is az Amerikai Egyesült Államok hivatalos politikai doktrínájának minősíti.
A könyv szerzői amiatt aggódnak, hogy Washingtonban hiányzik a győzelem iránti akarat. Győzelem iránti akarat? Ez a kifejezés az 1944 körüli Berlin recsegő rádióhullámainak hideg borzongást idéző kijelentéseit idézi. Valóban, a nyelv olykor sok mindent elárul.
Az amerikai haderő hosszú távú elkötelezettségeit tekintve, már alig bír el több megterhelést, a közvélemény pedig belefáradt a halott katonákról való hírekbe. Ilyen körülmények között az embereknek megvan a véleménye a győzni akarás hiányáról. Ehhez bizonyosan hozzájárul az adók csökkentése ellenében történő felelőtlen költekezés. Az épületes kereskedelmi mérleg negatív mutatója pedig azt jelzi, hogy ez a fejvesztett politika összességében, az Egyesült Államok gazdasági biztonságát veszélyezteti. De, amint tudjunk, a gonosz elleni harc hevében nincs félúton való megállás.
A kiáltvány hemzseg az olyan kitételektől, amelyek azoknak az amerikaiaknak igyekeznek a kedvébe járni, akik soha sem olvasnak tényleges híreket, és könyveket a nemzetközi helyzetről, de mellüket verve hangoztatják abbeli véleményüket, hogy hogy miként kell bánni az idegenekkel. A Meglepetések meglepetéseként, Frum és Perle könyvében megtalálható a Szíriában, és Iránban végrehajtandó rendszerváltás történelmi szükségszerűsége is, de arról, hogy ehhez a keresztes hadjárathoz honnan állítanak elő még több keresztes vitézt, amíg ugyanakkor Afganisztánban, és Irakban is harcolnak, csak a könyv végén találunk majd apró betűs választ. Az Amerikai Egyesült Államoknak, az a különben is elítélendő verbuválási módszere, hogy ösztöndíjak kecsegtetésével vásároljanak szegény sorsú újoncokat, máris elvesztette lendületét, amint a fiatalok belátják, hogy az ösztöndíjért, és az iskolai képesítésért ténylegesen részt kell venni egy undorító és értelmetlen háborúban. A beaf steaken hízott washingtoni „forradalmáraink” nem törődnek azzal, hogy a világ hogyan fogadja ezt az erőszakon alapuló nemzetközi politikát. Felkent vezetőjük máris több kárt tett az Amerikai Egyesült Államok és barátai, s szövetségesei közötti jó viszony elmérgesítése terén, mint bármely más elnök az ország történelmében. Frum és Perle úgy vélik, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak meg kell szabadulnia a nemzetközi közvélemény béklyóitól. Ha Marx mondhatta, hogy az emberiségnek le kell ráznia bilincseit, úgy Frum és Perle is odamodhatja az emberiségnek, hogy le is út, fel is út.
Úgy tűnik, hogy a két szerzőt nem szolgálták ki ingyenesen valamelyik frites és bifteck francia vendéglőkben, mert azok éktelenül dühösek a franciákra. Azt javasolják, hogy az Egyesült Államok vetélytársként kezelje Franciaországot, tekintet nélkül arra, hogy a tízen nyolcadig században Franciaország biztosította az Amerikai Egyesült Államok szabadságát, és azóta is több háborúban, és a nemzetközi váltságok idejében is megbízható szövetségesnek bizonyult. A két szerző nem veszi tekintetbe azt sem, hogy Franciaország mai is a világ szabadság eszme, és az emberi szellem egyik kiemelkedő bástyája. Azoknak az egyetemes emberi értékeknek a letéteményese, amelyekhez Frum és Perle is állítólag igazodnak. Azt sem veszik tekintetbe, hogy Franciaország már sikeresen megvívott egy terror elleni háborút, mielőtt az divatos lett volna a neo-konzervatív táborban. Franciaország ezt más országok kormánya, és politikai rendszerének a megdöntése nélkül valósította meg, a szerzőknek azonban eszébe sem jut, hogy netán Franciaország e téren szerzett tapasztalata hasznos lehet az Amerikai Egyesült Államok számára. Franciaországot meg kell büntetni, valószínűleg azért, mert annak, Irak megtámadására vonatkozó fenntartásai közül ma már mindegyik beigazolódott.
Frum és Perle történelmi felfogása nem csak a közép kelet teljes felforgatására, és a régi és megbízható szövetségi viszonyok elmérgesítésére szorítkozik. Ázsiában is nagy dolgokat számítanak véghez vinni. Elsőként Észak Korea katonai zárlatát helyezik kilátásba. Azt javasolják, hogy az Egyesült Államok komolyan foglalkozzon Észak Korea atomerőműveinek a lebombázásával. Ezek a kijelentések, a közveszélyes gyújtogatók szavai, akik készek arra, hogy a saját kedvtelésükre égő gyufát dobjanak Los Angeles közvetlen közelében lévő, felettébb gyúlékony talajra. Hogy a világnak mi a véleménye minderről, az egyáltalán nem számít. Az sem számít, hogy a közvetlenül veszélynek kiszolgáltatott dél koreaiak hogyan vélekednek egy esetleges Észak Korea elleni támadásról. Erre vonatkozólag a két szerző az elnök nézetét tartja mértékadónak: „Ha nem vagy velünk, akkor ellenünk vagy.” Mindez arra épül, hogy Washingtonban jobban tudják mi a koreaiak érdeke, mint maguk a koreaiak. A két szerző egy életen át a világhatalmat gyakorló bennfentesek kegyeinek kiérdemlésével foglalkozott, és ennek alapján most szakértőknek képzelik magukat, abban, hogy magát a világhatalmat hogyan kell gyakorolni.
A kiáltvány sok mindenről szól, de a saját hivalkodó állításaival ellentétben, a terror megszüntetéséről nem. Amint azt Durham bátor anglikán püspöke, Tom Wright kijelentette: „Bush és Blair iraki kalandja olyan mintha egy csoport fehér huligán arra vállalkozna, hogy ők majd megoldják a kábítószer kereskedést Brixtonban (London egyik legrosszabb városnegyedében) Ez nem azt jelenti, hogy Irakban minden rendben lett volna, de arról van szó, hogy Bush, és Blair nem a legmegfelelőbb emberek a kérdés megoldására. A kiáltvány a fehér huligánok állandó felhatalmazását, illetve megbízatását látja elő. Azoknak a nézeteknek és felfogásoknak a megváltoztatását szorgalmazza, amelyeket az átlagos amerikai, vagy nem ért, vagy amelyeket az elfogadhatatlannak tart. Egy olyan félelem – diktálta világot teremt, amelyben soha sincs elég biztonság. Ez a felfogás párhuzamos azzal, ami az Izraelt érintő területek eseteiben tapasztalható. Izrael soha sincs eléggé biztonságban. Az idegen területek megszállása, a megtorlások, a háborúk sem hozták meg az elvárt biztonságot. A letartóztatások, és a kínzások alkalmazása sem jelent elég biztonságot. A kémkedések, és a merényletek sem teremtették meg a tökéletes biztonságot. Az atomfegyverek sem teremtik meg a biztonságot. Azt minden bizonnyal, a falak sem fogják megteremteni.
Izrael paranoiás rendszere az őszinte békekötés elutasításán alapszik. Az Amerikai Egyesült Államok térhódító, és romboló politikája is ezt az utat követi, azzal, hogy Afganisztánban megteremtette Bin Ladent, lehetővé tette Hussein törekvéseinek megvalósítását, és magára vonta Irán huszonöt éve tartó gyűlöletét. Frum és Perle nem forradalmi jellegű politikai változásokat látnak elő, hanem Izrael paranoiás politikai rendszerét szándékoznak az egész világra kiterjeszteni.
Ez az őrült világfelfogás Orwell 1984. c. regényét tükrözi azzal a különbséggel, hogy az általános belső jogfosztottságot a kisajtón vezetik be. Az a terror elleni háború örve alatt valósul meg, és nem pedig a nyílt rendőri önkény hatalomra jutásának folytán következik be. Az eredmény ennek ellenére, ugyanaz. Amerika ténylegesen rendőrállam lesz.
A kiáltvány egy fajta amerikai küldetéstudatbeli dokumentumként is felfogható. Hasonlóan, mint a múltbeli „Manifest Destiny”, amely ugyan csupán az észak amerikai őslakósokat, és a spanyolokat érintette. Ez az új küldetéstudat, ma a római birodalom bíbor vörös színeit öltve az egész világra kiterjed. Megvan hozzá a katonai hatalmad Amerika, használd. Ne törődj a világ másik kilencven öt százalékának a véleményével, vagy félelmével.
A könyv megjelenésének időpontja alapján feltételezhető, hogy a könyv tényleges célja, Bush elnöknek viszonylagos mérsékeltként való beállítása. Bush azonban egyáltalán nem mérsékelt, hiszen elnöksége idején a könyv minden kitételének, és javaslatának a megvalósítására történtek kísérletek. Bush, tehát nem mérsékelt, de nem is háborús hős, ennek ellenére azonban a maga együgyű módján mégis megkísérelte hősként bemutatni önmagát, és az amerikaiak jelentős többsége ezt el is hitte ezt neki. Ezek szerint miért ne hinnék el, hogy mérsékelt politikát igyekszik folytatni? Egy évvel ezelőtt ki hitte volna, hogy Bush képes lesz Irak megtámadására, egy olyan cselekedetre, amelynek évekre szóló súlyos következményei lesznek?
A háború megindokolására felsorakoztatott kifogások, ma már egytől egyik megdőltek, de a felmérések azt mutatják, hogy az amerikaiakennek ellenére is támogatják az elnököt.
Meglehet, hogy ez a kiáltvány – még akkor is, ha józan ésszel szemlélve, egy igen beteg munka, mégis, az egész világ sorsát meghatározó jóslatnak bizonyul.
Fordította: Kaslik Péter
Beteg munka
David Frum neo-konzervatív kiáltványa
A címben foglalt kifejezés nem tartozik kedvenc szavaim közé, de néha egy kifejezés olyan pontosan a lényegre tapint, hogy annak nehéz ellenállni. A "neo konzervatív kiáltvány" pontosan kifejezi szerzőinek mondanivalóját. A fenti kifejezés az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájára vonatkozik. Az amerikai elnökök Hübele Balázsa számára készült terv az egész világ átrendezését látja elő. A terv, az elnök eddigi afganisztáni és iraki sikereinek megítélése alapján, az Amerika ellenesség további növekedéséhez és az általános politikai zűrzavar egész világra kiterjedő további fokozódásához vezet.
Figyelemre méltó az is, hogy az embereknek ez a különleges csoportja - a neo konzervatívok milyen előszeretettel használják a tizenkilencedik századbeli Európa radikálisinak jelszavait. Nehéz lenne pontosan megállapítani, hogy a szélsőjobboldal hatalmas példányszámban gyártott kiadványaiban hányszor, és hányféleképpen fordulnak elő a "forradalom", "forradalmi", valamint a "radikális", és a "kiáltvány" kifejezések. Meglehet, hogy ezeknek a szavaknak a különleges szóösszefüggésben való használata kezdetben csak hatást keltő kampány fogás volt, de ez a nyelvhasználat sokkal leleplezőbb, mint megalkotói gondolnák.
Hitler is nagy előszeretettel használta ezt a nyelvet. A tűzoltó fecskendő nagyságú személygépkocsik kedvelője, a sétapálcás és köpenyes opera látogató, a tea délutánok és az elegáns teasütemények ínyence mindig ezt a nyelvet használta, amikor katona csizmában és korbácssál a kezében büszkélkedett a nyilvánosság előtt.
A kiáltvány egyik szerzője David Frum, aki évek hosszú során, a földi javakkal bőven megáldott szélső jobboldal képviselőinek propaganda szócsöve volt. Frum nagy pillanata akkor érkezett el, amikor a jelenlegi elnök beszédírójának szerepével tüntették ki. Bush elnök beszédeinek minőségét tekintve, azt gondolhatnánk, hogy a beszédírói rang valóban lefokozást jelent, de Frum itt is kitett magáért. Felesége, vagy maga Frum, elkövette azt a hibát, hogy nyilvánosságra hozta, hogy az elnök beszédében felhasznált "gonosz tengelye" kifejezés David Frum képzeletének szüleménye. Az ilyesmit nem szokták nyilvánosságra hozni. Az embereknek azt kell hinniük, hogy ezeknek a szavak Balázs elnök fejéből pattannak ki. Amikor azonban a washingtoni koktél partik egyikén, Frum, vagy felesége ezzel eldicsekedett, mielőtt másnaposságukból felocsúdhattak volna, fentről azonnali csomagolásra szólították fel őket.
David Frum ezzel elmulasztotta életének legnagyobb összekacsintási, rábólintási, és befolyás közvetítői lehetőségét, és azóta is térden csúszva igyekszik visszakönyörögni magát a hatalom kegyeibe. Richard Perle-vel közösen írt könyve, most vagy megmenti Frum ketté tört életpályáját, vagy nem, de ez az első alkalom, hogy hónapok óta ismét talpra álljon.
Richard Perle külön bemutatására nincs szükség. Ő a washingtoni Fekete Lagúna, mélyén élősködő, méreggel átitatott testű szörnyetege. Perle is az egyik rangos propaganda gyártó üzem nagyra becsült munkatársa, hadügyminisztériumi haszonhajhászó, az Egyesült Államok minden eddigi gyarmatosító háborújának, és bombázó akciójának a szekértolója, Izrael katonai megoldási módszereinek lelkes és kitartó híve.
A kiáltványt a két szerző közösen írt könyve alkotja, amelynek címe: „A Gonosz megsemmisítése - Hogyan nyerhető meg a terror elleni háború.” Végre, egy izgalmas, és eredeti gondolatokat sugalmazó cím. A gonosz megsemmisítése? Mikor szűnnek meg a neo konzervatívok úgy beszélni mintha IKE 700. írnánk? Talán az Istennel kufárkodó vándorcirkusz két tagja, Pat Robertson, és Jerry Falwellis is szerepel a könyv forrásainak, és ihletőinek listáján?
Már a cím maga is megfélemlítő, mert ha valaki abban a helyzetben van, hogy az atomhajtású anyahajók, és a termo-nukleáris fegyverek igénybe vételét befolyásolhatja, a külpolitikában pedig a gonosz megsemmisítéséről beszél, az igen veszélyes ember. Önkéntelenül is Ripper őrnagy a „a lényeg tisztaságának a hanyatlása” feletti aggodalma jut eszünkbe, amint a „Dr. Strangelove” – ban útjára bocsátja atomfegyverekkel ellátott bombázóját. Félelmetes, hogy az ország elnöke ma ugyanezeket a képtelenségeket szajkózza. Ami a megelőző támadásokat illeti, - azokat Hübele elnökünk is az Amerikai Egyesült Államok hivatalos politikai doktrínájának minősíti.
A könyv szerzői amiatt aggódnak, hogy Washingtonban hiányzik a győzelem iránti akarat. Győzelem iránti akarat? Ez a kifejezés az 1944 körüli Berlin recsegő rádióhullámainak hideg borzongást idéző kijelentéseit idézi. Valóban, a nyelv olykor sok mindent elárul.
Az amerikai haderő hosszú távú elkötelezettségeit tekintve, már alig bír el több megterhelést, a közvélemény pedig belefáradt a halott katonákról való hírekbe. Ilyen körülmények között az embereknek megvan a véleménye a győzni akarás hiányáról. Ehhez bizonyosan hozzájárul az adók csökkentése ellenében történő felelőtlen költekezés. Az épületes kereskedelmi mérleg negatív mutatója pedig azt jelzi, hogy ez a fejvesztett politika összességében, az Egyesült Államok gazdasági biztonságát veszélyezteti. De, amint tudjunk, a gonosz elleni harc hevében nincs félúton való megállás.
A kiáltvány hemzseg az olyan kitételektől, amelyek azoknak az amerikaiaknak igyekeznek a kedvébe járni, akik soha sem olvasnak tényleges híreket, és könyveket a nemzetközi helyzetről, de mellüket verve hangoztatják abbeli véleményüket, hogy hogy miként kell bánni az idegenekkel. A Meglepetések meglepetéseként, Frum és Perle könyvében megtalálható a Szíriában, és Iránban végrehajtandó rendszerváltás történelmi szükségszerűsége is, de arról, hogy ehhez a keresztes hadjárathoz honnan állítanak elő még több keresztes vitézt, amíg ugyanakkor Afganisztánban, és Irakban is harcolnak, csak a könyv végén találunk majd apró betűs választ. Az Amerikai Egyesült Államoknak, az a különben is elítélendő verbuválási módszere, hogy ösztöndíjak kecsegtetésével vásároljanak szegény sorsú újoncokat, máris elvesztette lendületét, amint a fiatalok belátják, hogy az ösztöndíjért, és az iskolai képesítésért ténylegesen részt kell venni egy undorító és értelmetlen háborúban. A beaf steaken hízott washingtoni „forradalmáraink” nem törődnek azzal, hogy a világ hogyan fogadja ezt az erőszakon alapuló nemzetközi politikát. Felkent vezetőjük máris több kárt tett az Amerikai Egyesült Államok és barátai, s szövetségesei közötti jó viszony elmérgesítése terén, mint bármely más elnök az ország történelmében. Frum és Perle úgy vélik, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak meg kell szabadulnia a nemzetközi közvélemény béklyóitól. Ha Marx mondhatta, hogy az emberiségnek le kell ráznia bilincseit, úgy Frum és Perle is odamodhatja az emberiségnek, hogy le is út, fel is út.
Úgy tűnik, hogy a két szerzőt nem szolgálták ki ingyenesen valamelyik frites és bifteck francia vendéglőkben, mert azok éktelenül dühösek a franciákra. Azt javasolják, hogy az Egyesült Államok vetélytársként kezelje Franciaországot, tekintet nélkül arra, hogy a tízen nyolcadig században Franciaország biztosította az Amerikai Egyesült Államok szabadságát, és azóta is több háborúban, és a nemzetközi váltságok idejében is megbízható szövetségesnek bizonyult. A két szerző nem veszi tekintetbe azt sem, hogy Franciaország mai is a világ szabadság eszme, és az emberi szellem egyik kiemelkedő bástyája. Azoknak az egyetemes emberi értékeknek a letéteményese, amelyekhez Frum és Perle is állítólag igazodnak. Azt sem veszik tekintetbe, hogy Franciaország már sikeresen megvívott egy terror elleni háborút, mielőtt az divatos lett volna a neo-konzervatív táborban. Franciaország ezt más országok kormánya, és politikai rendszerének a megdöntése nélkül valósította meg, a szerzőknek azonban eszébe sem jut, hogy netán Franciaország e téren szerzett tapasztalata hasznos lehet az Amerikai Egyesült Államok számára. Franciaországot meg kell büntetni, valószínűleg azért, mert annak, Irak megtámadására vonatkozó fenntartásai közül ma már mindegyik beigazolódott.
Frum és Perle történelmi felfogása nem csak a közép kelet teljes felforgatására, és a régi és megbízható szövetségi viszonyok elmérgesítésére szorítkozik. Ázsiában is nagy dolgokat számítanak véghez vinni. Elsőként Észak Korea katonai zárlatát helyezik kilátásba. Azt javasolják, hogy az Egyesült Államok komolyan foglalkozzon Észak Korea atomerőműveinek a lebombázásával. Ezek a kijelentések, a közveszélyes gyújtogatók szavai, akik készek arra, hogy a saját kedvtelésükre égő gyufát dobjanak Los Angeles közvetlen közelében lévő, felettébb gyúlékony talajra. Hogy a világnak mi a véleménye minderről, az egyáltalán nem számít. Az sem számít, hogy a közvetlenül veszélynek kiszolgáltatott dél koreaiak hogyan vélekednek egy esetleges Észak Korea elleni támadásról. Erre vonatkozólag a két szerző az elnök nézetét tartja mértékadónak: „Ha nem vagy velünk, akkor ellenünk vagy.” Mindez arra épül, hogy Washingtonban jobban tudják mi a koreaiak érdeke, mint maguk a koreaiak. A két szerző egy életen át a világhatalmat gyakorló bennfentesek kegyeinek kiérdemlésével foglalkozott, és ennek alapján most szakértőknek képzelik magukat, abban, hogy magát a világhatalmat hogyan kell gyakorolni.
A kiáltvány sok mindenről szól, de a saját hivalkodó állításaival ellentétben, a terror megszüntetéséről nem. Amint azt Durham bátor anglikán püspöke, Tom Wright kijelentette: „Bush és Blair iraki kalandja olyan mintha egy csoport fehér huligán arra vállalkozna, hogy ők majd megoldják a kábítószer kereskedést Brixtonban (London egyik legrosszabb városnegyedében) Ez nem azt jelenti, hogy Irakban minden rendben lett volna, de arról van szó, hogy Bush, és Blair nem a legmegfelelőbb emberek a kérdés megoldására. A kiáltvány a fehér huligánok állandó felhatalmazását, illetve megbízatását látja elő. Azoknak a nézeteknek és felfogásoknak a megváltoztatását szorgalmazza, amelyeket az átlagos amerikai, vagy nem ért, vagy amelyeket az elfogadhatatlannak tart. Egy olyan félelem – diktálta világot teremt, amelyben soha sincs elég biztonság. Ez a felfogás párhuzamos azzal, ami az Izraelt érintő területek eseteiben tapasztalható. Izrael soha sincs eléggé biztonságban. Az idegen területek megszállása, a megtorlások, a háborúk sem hozták meg az elvárt biztonságot. A letartóztatások, és a kínzások alkalmazása sem jelent elég biztonságot. A kémkedések, és a merényletek sem teremtették meg a tökéletes biztonságot. Az atomfegyverek sem teremtik meg a biztonságot. Azt minden bizonnyal, a falak sem fogják megteremteni.
Izrael paranoiás rendszere az őszinte békekötés elutasításán alapszik. Az Amerikai Egyesült Államok térhódító, és romboló politikája is ezt az utat követi, azzal, hogy Afganisztánban megteremtette Bin Ladent, lehetővé tette Hussein törekvéseinek megvalósítását, és magára vonta Irán huszonöt éve tartó gyűlöletét. Frum és Perle nem forradalmi jellegű politikai változásokat látnak elő, hanem Izrael paranoiás politikai rendszerét szándékoznak az egész világra kiterjeszteni.
Ez az őrült világfelfogás Orwell 1984. c. regényét tükrözi azzal a különbséggel, hogy az általános belső jogfosztottságot a kisajtón vezetik be. Az a terror elleni háború örve alatt valósul meg, és nem pedig a nyílt rendőri önkény hatalomra jutásának folytán következik be. Az eredmény ennek ellenére, ugyanaz. Amerika ténylegesen rendőrállam lesz.
A kiáltvány egy fajta amerikai küldetéstudatbeli dokumentumként is felfogható. Hasonlóan, mint a múltbeli „Manifest Destiny”, amely ugyan csupán az észak amerikai őslakósokat, és a spanyolokat érintette. Ez az új küldetéstudat, ma a római birodalom bíbor vörös színeit öltve az egész világra kiterjed. Megvan hozzá a katonai hatalmad Amerika, használd. Ne törődj a világ másik kilencven öt százalékának a véleményével, vagy félelmével.
A könyv megjelenésének időpontja alapján feltételezhető, hogy a könyv tényleges célja, Bush elnöknek viszonylagos mérsékeltként való beállítása. Bush azonban egyáltalán nem mérsékelt, hiszen elnöksége idején a könyv minden kitételének, és javaslatának a megvalósítására történtek kísérletek. Bush, tehát nem mérsékelt, de nem is háborús hős, ennek ellenére azonban a maga együgyű módján mégis megkísérelte hősként bemutatni önmagát, és az amerikaiak jelentős többsége ezt el is hitte ezt neki. Ezek szerint miért ne hinnék el, hogy mérsékelt politikát igyekszik folytatni? Egy évvel ezelőtt ki hitte volna, hogy Bush képes lesz Irak megtámadására, egy olyan cselekedetre, amelynek évekre szóló súlyos következményei lesznek?
A háború megindokolására felsorakoztatott kifogások, ma már egytől egyik megdőltek, de a felmérések azt mutatják, hogy az amerikaiakennek ellenére is támogatják az elnököt.
Meglehet, hogy ez a kiáltvány – még akkor is, ha józan ésszel szemlélve, egy igen beteg munka, mégis, az egész világ sorsát meghatározó jóslatnak bizonyul.
Fordította: Kaslik Péter
Friday, April 01, 2005
JOHN CHUCKMAN TRANSLATION: IN DUTCH
VS hoogste op de ranglijst van geestelijk gestoorden
Een grote en gezaghebbend onderzoek, onlangs gepubliceerd in de Journal of the American Medical Association, bevestigt wat ik allang had vermoed, namelijk dat er meer geestesziekten en krankzinnigheid, véél meer, in Amerika voorkomen dan in andere ontwikkelde landen.
Het onderzoek, geleid door een onderzoeker van Harvard Medical School, vond bewijs van mentale problemen in 26,4% van de mensen in de VS, tegenover b.v. 8,2% in Italië. De onderzoekers waren bezorgd over zaken als gebrek aan toegankelijkheid voor behandeling en niet genoeg behandeling, maar voor degenen die bezorgd zijn over een veilige en fatsoenlijke wereld denk ik dat het meest opvallende simpelweg het hoge percentage is. De wereld wordt geleid door een natie waar meer dan een kwart van de mensen echte mentale problemen heeft.
Dit is heel verontrustend. De komende jaren zal de wereld behandeld blijven alsof het de zandbak in de achtertuin is van de families Bush, Rumsfeld, Lieberman, Kerry, Albright en andere gepriviligeerde, zelfzuchtige en niet bijzonder wel-ingelichte figuren van de Amerikaanse gevestigde orde.
Amerikanen leven in een heel stressvolle samenleving, onder de strikte principes van het Sociaal Darwinisme. Een bijna onbeperkte bewondering voor hebzucht domineert de Amerikaanse cultuur op het ogenblik. Ja, Adam Smith’s 'onzichtbare hand' hield zelfbelang in, maar lees die bedachtzame en meelevende filosoof nog eens en vergelijk wat hij zegt met de chimpanseekreten die we nu uit Amerika horen.
Wat de stress betreft in de Amerikaanse samenleving: ik bedoel hiermee niet alleen de harde strijd voor het individu om het bestaan, maar ook het feit dat het hele verhaal van Amerika er één is geweest van niet aflatende agressie. Het is het verhaal van ‘met de vuist op tafel slaan’ zoals Tennessee Willams zelf het beschreef.
Als Amerika in Europa had gelegen, zou haar geschiedenis bijna parallel lopen met die van Duitsland en zijn lange, oorlogszuchtige pogingen om het continent te domineren. Het is alleen omdat zoveel van Amerika’s agressie gericht is geweest op wat dun bevolkte streken leken – als de Ohio vallei, de Great Planes, Canada, Mexico en Hawaï – dat mensen er anders over denken. Andere plaatsen waren niet zo dun bevolkt en tegenstand in plaatsen als de Filippijnen werd met veel bloedvergieten onderdrukt.
Mijn kritiek op de VS gaat niet over hoe zij haar eigen samenleving wil inrichten, maar over hoe haar activiteiten naar de rest van de wereld worden uitgestrekt. Haar acties in de wereld lijken te vaak op een akelige dronkaard die zich een weg baant in uw woonkamer en het vloerkleed onderspuugt.
Irak is een uitstekend voorbeeld. Het netto-effect van de invasie van Irak is een totaal gedestabiliseerd land, nu vol met mensen die Amerikanen verfoeien voor hun wreedheid en arrogantie, terwijl er ongetwijfeld vroeger velen waren die ergens Amerika van een afstand bewonderden. Saoedi-Arabië is ook gedestabiliseerd, waarvoor velen Bush hadden gewaarschuwd voordat hij zijn kruisvaarders op mars zond. Vele oude vrienden en geallieerden, zoals Frankrijk en Canada, zijn op een stomme manier beledigd voor het aanbieden van gezond advies en het niet meedoen aan de mars naar de hel. Tony Blair’s pathetische vod van een regering hangt aan een zijden draad na in te zijn gegaan tegen de duidelijke wil van het Britse volk. Blair heeft gemerkt dat de stem die hij dacht te hebben verdiend in de oorlogsberaadslagingen op arrogante manier terzijde geschoven werd door Bush en zijn fanatiekelingen. Israël’s staatsterrorisme op de Westoever en Gaza, vrolijk toegejuicht door Bush (en Kerry), is tot een nachtmerrie-achtig niveau gestegen en als u denkt dat dat geen verband houdt met al de haat jegens Amerika in de wereld, bent u of dwaas of u valt onder de meer dan een kwart van de Amerikanen die professionele hulp nodig heeft.
Olieprijzen zijn hoog en onstabiel, evenals het Amerikaanse tekort op de betalingsbalans. Internationale veiligheidsmaatregelen, waar degenen met een politiementaliteit zo dol op zijn, maar waarvan nog nooit aangetoond is dat ze de echte kwade jongens tegenhouden, worden stompzinnig lastig en onhandelbaar. Maar Amerika steunt Bush nog steeds, wat haar kleine stam liberalen ook wil geloven. Amerika’s geschiedenis van kleine stammen kennend, veronderstel ik dat het een gezond zelfbelang is om enthousiasme voor te wenden voor kleine dalingen in Bush’ peilingen en voor een oninteressant en nietszeggend alternatief als John Kerry.
Ik kan er niets aan doen, maar bij dit onderzoek heb ik het gevoel, net als bij zovele onderzoeken, dat deze het voor de hand liggende bevestigt.
John Chuckman
Een grote en gezaghebbend onderzoek, onlangs gepubliceerd in de Journal of the American Medical Association, bevestigt wat ik allang had vermoed, namelijk dat er meer geestesziekten en krankzinnigheid, véél meer, in Amerika voorkomen dan in andere ontwikkelde landen.
Het onderzoek, geleid door een onderzoeker van Harvard Medical School, vond bewijs van mentale problemen in 26,4% van de mensen in de VS, tegenover b.v. 8,2% in Italië. De onderzoekers waren bezorgd over zaken als gebrek aan toegankelijkheid voor behandeling en niet genoeg behandeling, maar voor degenen die bezorgd zijn over een veilige en fatsoenlijke wereld denk ik dat het meest opvallende simpelweg het hoge percentage is. De wereld wordt geleid door een natie waar meer dan een kwart van de mensen echte mentale problemen heeft.
Dit is heel verontrustend. De komende jaren zal de wereld behandeld blijven alsof het de zandbak in de achtertuin is van de families Bush, Rumsfeld, Lieberman, Kerry, Albright en andere gepriviligeerde, zelfzuchtige en niet bijzonder wel-ingelichte figuren van de Amerikaanse gevestigde orde.
Amerikanen leven in een heel stressvolle samenleving, onder de strikte principes van het Sociaal Darwinisme. Een bijna onbeperkte bewondering voor hebzucht domineert de Amerikaanse cultuur op het ogenblik. Ja, Adam Smith’s 'onzichtbare hand' hield zelfbelang in, maar lees die bedachtzame en meelevende filosoof nog eens en vergelijk wat hij zegt met de chimpanseekreten die we nu uit Amerika horen.
Wat de stress betreft in de Amerikaanse samenleving: ik bedoel hiermee niet alleen de harde strijd voor het individu om het bestaan, maar ook het feit dat het hele verhaal van Amerika er één is geweest van niet aflatende agressie. Het is het verhaal van ‘met de vuist op tafel slaan’ zoals Tennessee Willams zelf het beschreef.
Als Amerika in Europa had gelegen, zou haar geschiedenis bijna parallel lopen met die van Duitsland en zijn lange, oorlogszuchtige pogingen om het continent te domineren. Het is alleen omdat zoveel van Amerika’s agressie gericht is geweest op wat dun bevolkte streken leken – als de Ohio vallei, de Great Planes, Canada, Mexico en Hawaï – dat mensen er anders over denken. Andere plaatsen waren niet zo dun bevolkt en tegenstand in plaatsen als de Filippijnen werd met veel bloedvergieten onderdrukt.
Mijn kritiek op de VS gaat niet over hoe zij haar eigen samenleving wil inrichten, maar over hoe haar activiteiten naar de rest van de wereld worden uitgestrekt. Haar acties in de wereld lijken te vaak op een akelige dronkaard die zich een weg baant in uw woonkamer en het vloerkleed onderspuugt.
Irak is een uitstekend voorbeeld. Het netto-effect van de invasie van Irak is een totaal gedestabiliseerd land, nu vol met mensen die Amerikanen verfoeien voor hun wreedheid en arrogantie, terwijl er ongetwijfeld vroeger velen waren die ergens Amerika van een afstand bewonderden. Saoedi-Arabië is ook gedestabiliseerd, waarvoor velen Bush hadden gewaarschuwd voordat hij zijn kruisvaarders op mars zond. Vele oude vrienden en geallieerden, zoals Frankrijk en Canada, zijn op een stomme manier beledigd voor het aanbieden van gezond advies en het niet meedoen aan de mars naar de hel. Tony Blair’s pathetische vod van een regering hangt aan een zijden draad na in te zijn gegaan tegen de duidelijke wil van het Britse volk. Blair heeft gemerkt dat de stem die hij dacht te hebben verdiend in de oorlogsberaadslagingen op arrogante manier terzijde geschoven werd door Bush en zijn fanatiekelingen. Israël’s staatsterrorisme op de Westoever en Gaza, vrolijk toegejuicht door Bush (en Kerry), is tot een nachtmerrie-achtig niveau gestegen en als u denkt dat dat geen verband houdt met al de haat jegens Amerika in de wereld, bent u of dwaas of u valt onder de meer dan een kwart van de Amerikanen die professionele hulp nodig heeft.
Olieprijzen zijn hoog en onstabiel, evenals het Amerikaanse tekort op de betalingsbalans. Internationale veiligheidsmaatregelen, waar degenen met een politiementaliteit zo dol op zijn, maar waarvan nog nooit aangetoond is dat ze de echte kwade jongens tegenhouden, worden stompzinnig lastig en onhandelbaar. Maar Amerika steunt Bush nog steeds, wat haar kleine stam liberalen ook wil geloven. Amerika’s geschiedenis van kleine stammen kennend, veronderstel ik dat het een gezond zelfbelang is om enthousiasme voor te wenden voor kleine dalingen in Bush’ peilingen en voor een oninteressant en nietszeggend alternatief als John Kerry.
Ik kan er niets aan doen, maar bij dit onderzoek heb ik het gevoel, net als bij zovele onderzoeken, dat deze het voor de hand liggende bevestigt.
John Chuckman
Tuesday, March 01, 2005
JOHN CHUCKMAN TRANSLATION: IN FRENCH
L' Amérique véreuse
La vie quotidienne américaine se déroule au milieu de bruits 24h sur
24, une orgie de d' autosatisfaction et d' auto-félicitaion, qui se
déverse à gros torrents des téléviseurs, radios, magazines, films,
évènements sportifs, et de sermons glorificateurs sur cette "Demeure
du héros" qu' est l' Amérique, selon ces organes.
Ce battage ininterrompu de renouveau nationaliste est tellement devenu
la toile de fond de la vie américaine au quotidien, que nombreux sont
les Américains qui ne se rendent même pas compte qu' il y a quelque
chose d' anormal dans tout ce fatras.
Dans "L' Archipel du Goulag" il y a une scène magnifique.
Aprés un discour de Staline, l' audience applaudit, applaudit et ne
peut plus s' arrêter d' applaudir. Chacun observe son voisin, pour
voir qui va s' arrêter le premier, avant de s' arrêter à leur tour,
mais le voisin agissant de même, continue d' applaudir. Les
applaudissement menacent de contineur éternellement.
Pourquoi ?
Parceque les hommes du NKVD parcourent les allées, pour voir qui va s'
arrêter le premier.
Il existe un parallèle inconfortable entre l' Amérique de Busch et la
Russie de Staline, spécialement lors de l' adresse du Discour de l'
État de L' Union.
Bien que le Président n' ait rien dit de transcendant , d' imaginatif
ou empreint de compassion, tout le monde applaudissait, et
applaudissait et continuait d' applaudir. Certains commentateurs des
media américains s' abaissèrent jusqu' à comparer la médiocre
logorrhée de Busch avec les discours brillants de Roosevelt.
Plusieures personnalités des media se portèrent volontaires pour
émettre leurs commentaires personnels chauvins et nationalistes, comme
s' ils éprouvaient le besoin irrésistible de démontrer publiquement
leur bonne foi patriotique.
Quelle immense déception est devenue l' Amérique d' aujourd' hui
Ce pays est un monde de morts, riche, bruyant, vertueux. Un endroit oú
les colporteurs du fondamentalisme, avec leurs coiffures pétrifiées
par trop de lacque, et leurs maquillages aussi épais que des crêpes
supplient qu' on leur laisse la place pour remplir le vide moral du
pays, seulement pour s' ajouter à la cacophonie mercantile qui sert de
toile de fond au quotidien américain.
Une place oú le chauvinisme et la médiocrité sont généreusement
récompensés et loués.
Les Américains, un peuple qui se déchaîne au sujet de ses droits et
des redressements des torts qui lui sont faits, n' accordent pas la
moindre pensée à leurs propres responsabilités.
Le comble: Un peuple qui se vante d' être plus libre qu' aucun autre
peuple sur terre, sans même connaitre ces autres peuples auxquels il
se compare.
Moteur de consommation insatiable d' un pays dont la vision en tant
que nation a été réduite à consommer toujours plus sans égards à
personne d' autre sur cette planète.
Un peuple dépouvu de finesse qui blâme toujours autrui si quelque
chose va mal.
Les Américains, à peine 4% de la planète, gobent plus de la moitié des
drogues illégales de la planète, mais dans leurs discours stridents et
dans toutes leurs mesures bancales de politique étrangère, c' est
toujours la faute du Mexique, de la Colombie ou du Vietnam, ou du
Panama, ou de la Filière Française, ou de quelqu' un d' autre.
N' importe qui, sauf ceux qui continuent d' avaler ou de renifler
toutes sortes de drogues, et sauf, bien entendu, les fonctionnaires
américains véreux qui sont, avec évidence, indispensable pour
maintenir largement disponible le flot de ces marchandises.
Un de ces grands moments de l' histoire oú l' hypocrysie devient
vraiment insupportable a été atteint lors de la création de "bulletins
de notes" annuels qui devaient refléter la façon dont plusieurs pays
contrôlent le trafique de drogue
Pendant que ces pays, enfants irresponsables qui devraient se
soumettre au paternalisme bienveillant de la sage et vertueuse
Amérique, cette même sage et vertueuse Amérique se défonçait au rythme
de plusieures millions de livres de drogues chimiques.
L' Amérique a une longue histoire de fraude électorale dans sa
politique locale.
Il est largement admis, que le truquage des votes, spécialement à
Chicago, a donné à John Kennedy une victoire qu' il n' avait pas
méritée, lors des élection en 1960.
L' auteur Robert Caro a révélé comment la carrière politique de Lyndon
Jhonson, au Texas, a été facilité par la fraude électorale. Et
maintenant , plus de 2 siècles aprés la création de la République
américaine, elle ne peut encore pas, avoir d' élections
présidentielles propres.
En plus de la fraude et de sa réticence à faire des dépenses pour s'
assurer un traitement convenable des bulletins de vote, l' Amérique s'
accroche à la méthode la plus corrompue qui soit pour financer les
campagnes électorales, en redéfinissant la liberté d' expression par
l' argent privé. Plus il y en a et mieux c' est.
On pourrait pû penser que les milliards de dollars dépensé par la CIA
pour corrompre les gouvernements étrangers, auraient permis de tirer
des leçons sur la façon de procéder chez soi.
Malgré un tel historique des États-Unis, le Département d' État, ne
cesse jamais de porter, publiquement, des jugements sur les
insuffisances démocratiques des autres pays.
Les mêmes jugements qui auraient pourtant mérité de s' appliquer au
comportement du Congrés lors de la mise en accusation de Clinton,
président élu, ne sont finalement que des éléments du même dispositif
tocard que les "bulletins de notes" sur le trafique de drogue : c' est
toujours quelqu' un d' autre qui a tort.
C est même pire, les sermons sur la démocratie et les droits sont
fréquemment utilisés comme armes pour obtenir des concessions
commerciales. Il est impossible d' être plus hypocrite que cela.
Aprés avoir mentionné la corruption de la CIA durant des décennies,
ses interférences dans les affaires intérieures de nombreux pays, on
se rappelera la réaction outragée des législateurs américains, il y a
quelques années, devant l' affaire d' argent chinois supposément
introduit, mais jamais prouvé, dans le circuit des financements des
campagnes électorales américaines.
Comment ? Est-ce que ces Chinois avaient eu une telle audace !
Souiller une élection américaine !
Les mêmes législateurs n' ont jamais considéré qu' eux mêmes, en
tolérant un système de financement d' élections aussi corrompu,
avaient été responsables du fait de rendre possible de telles
malversations.
Examinons l' épouvantable fiction de Busch au sujet de l' "axe du
mal".
On a presque envie de demander si le choix des mots reflètent les
effets délétères d' une longue habitude de la cocaïne.
Le fait est que la plus part de la terreur qui règne à travers le
monde est une réponse directe à la politique étrangère américaine qui
reflète les rêvasseries et les souhaits des habitants de l' état de
Géorgie ou de l' Iwoa plutôt que les conditions à l' étranger.
En Afghanistan, Les "gamineries fraternelles" auxquelles se livrait la
CIA avec la vie des autres , au montant de 3 milliards de dollars, ont
procuré beaucoup de plaisir à Washington et à Z. Brzezensky, tant que
cela a duré, et personne ne s' inquiètait de Ben Laden et ses armées,
jusqu' au jour, oú ces derniers décidèrent que les USA étaient aussi
peu bienvenus que l' URSS.
Mais cela doit être la faute de quelqu' un d' autre, aussi , allez l'
Amérique !
Destruction de toutes les infrastructures de l' Afghanistan, massacre
de milliers d' innocents, et arrestations de milliers d' autres
personnes.
Un ancien diplomate américain a révélé que des centaines de visas
avaient été accordés aux moujahedines afghans.
Comment aurait-il autrement pû être possible que 19 individus entrent
illégalement aux E.U., certains d' entre eux y travaillant pendant des
mois, sans attirer l' attention de ces immenses agences, qui
envahissent littéralement le vie de tout le monde aux USA, que sont La
CIA, le FBI et la NSA, dont les activités d' espionnage coûtent des
dizaines de milliards de dollars par an ?
Chaque coup de téléphone, fax, emails, sont totalement contrôlés, en
Amérique, et partiellement à l' étranger.
Aprés les attaques contre le WTC et le Pentagone, de nombreux media
américains blamaient le Canada, pour avoir laisser entrer les 19
terroristes, blâmes qui se révélèrent totalement faux, par la suite.
Mais depuis d' énormes pressions furent et sont exercées sur le
gouvernement canadien au sujet du terrorisme.
L' Amérique, simplement, préfère blàmer qulqu' un d' autre plutôt que
de nettoyer devant sa propre porte.
Il y a quelques années la nation la plus riche de la terre, décidait
d' arrêter de payer ses dûs à l' ONU, violant ainsi des engagements
qu' elle avaient pris il y a de nomreuses années. D' un geste arrogant
de la main elle balaie ses responsabilités et blâme l' ONU pour
gaspillage et excés de bureaucratie.
L' affaire du "gaspillage et excés de bureaucratie" provenait, en
fait, de législateurs américains qui passèrent des années à enquêter
sur une insignifiante affaire d' immobilier qui avait mal tournée, et
qu' ils transformèrent en un cirque dément.
Les mêmes personnes s' apprêtent maintenant à dilapider des milliards
de dollars dans des projets de défense inutiles et a inventer de
nouvelles lois pour diminuer les libertés aux États Unis. Pendant que
l' ONU doit faire des pieds et des mains avec l' espoir d' en obtenir
une maigre portion.
Il y a quelques années, les experts américains, étaient abasourdis de
constater qu' un test nucléaire produisait des radiation qui
donnaient la même "signature " que celle laissée par la tête nuclaire
américaine la plus avancée. La thése de l' espionnage fut aussitàt
avancée, et ainsi commança la longue et humiliante épreuve de Wen Ho
Lee, né à Taiwan, spécialiste en armement nucléaire, travaillant aux
États-Unis.
Sa carrière fut ruinée malgré qu' il n' existait pas l' ombre d' une
preuve de sa culpabilité.
L' explication, la plus rationelle, que les Chinois, peuple
intelligent et plein de ressouces, étaient, par eux-mêmes, arrivés
aux mêmes résultats que les Américains, avait peu de chance de
prévaloire aux États-Unis, puisque quelqu' un de "là-bas" (un chinois)
était "ici" (en Amérique) pour porter le blâme.
Le cas du petit garçon cubain, Elian, fournit ce qui peut être
considéré comme le cas d' école le plus remarquable de ce comportement
américain aussi obtus qu' arrogant. Conçue dans la haine de Castro,
une politique d' immigration irréfléchie consistant à accorder le
status d' immigrants à tous les Cubains qui arrivaient à atteindre les
rivages américains aprés avoir risqué leurs vies sur des embarcations
de fortune, avait attiré, comme beacoup d' autres avant elle, la mère
de l' enfant dans un piège mortel.
Le petit garçon avait encore, à Cuba, un père qui l' aimait, de la
famille et des amis, mais ils avaient la malchance de vivre dans le
"mauvais" pays.
Voilà donc un enfant déja traumatisé qui est soumis, à Miami, à une
épreuve tout aussi rude, pendant des mois, hotage d' une idéologie
comme le furent en leur temps, les hotages américains en Iran, pendant
que les media et le gouvernement américains ridiculisaient et
insultaient, à plusieures reprises, son père, sa famille, et bien
entendu c' était encore une fois la faute de quelqu' un d' autre, dans
ce cas: Fidel Castro.
Je terminerais en disant à mes lecteurs que je n' élève aucune
objection avec ceux qui sont en désaccord avec moi, seulement avec
ceux qui tiennent des propos grossiers, ou obscènes, et je dois avouer
que les Américains en produisent une horrible quantité.
John Chuckman, journaliste politique canadien.
La vie quotidienne américaine se déroule au milieu de bruits 24h sur
24, une orgie de d' autosatisfaction et d' auto-félicitaion, qui se
déverse à gros torrents des téléviseurs, radios, magazines, films,
évènements sportifs, et de sermons glorificateurs sur cette "Demeure
du héros" qu' est l' Amérique, selon ces organes.
Ce battage ininterrompu de renouveau nationaliste est tellement devenu
la toile de fond de la vie américaine au quotidien, que nombreux sont
les Américains qui ne se rendent même pas compte qu' il y a quelque
chose d' anormal dans tout ce fatras.
Dans "L' Archipel du Goulag" il y a une scène magnifique.
Aprés un discour de Staline, l' audience applaudit, applaudit et ne
peut plus s' arrêter d' applaudir. Chacun observe son voisin, pour
voir qui va s' arrêter le premier, avant de s' arrêter à leur tour,
mais le voisin agissant de même, continue d' applaudir. Les
applaudissement menacent de contineur éternellement.
Pourquoi ?
Parceque les hommes du NKVD parcourent les allées, pour voir qui va s'
arrêter le premier.
Il existe un parallèle inconfortable entre l' Amérique de Busch et la
Russie de Staline, spécialement lors de l' adresse du Discour de l'
État de L' Union.
Bien que le Président n' ait rien dit de transcendant , d' imaginatif
ou empreint de compassion, tout le monde applaudissait, et
applaudissait et continuait d' applaudir. Certains commentateurs des
media américains s' abaissèrent jusqu' à comparer la médiocre
logorrhée de Busch avec les discours brillants de Roosevelt.
Plusieures personnalités des media se portèrent volontaires pour
émettre leurs commentaires personnels chauvins et nationalistes, comme
s' ils éprouvaient le besoin irrésistible de démontrer publiquement
leur bonne foi patriotique.
Quelle immense déception est devenue l' Amérique d' aujourd' hui
Ce pays est un monde de morts, riche, bruyant, vertueux. Un endroit oú
les colporteurs du fondamentalisme, avec leurs coiffures pétrifiées
par trop de lacque, et leurs maquillages aussi épais que des crêpes
supplient qu' on leur laisse la place pour remplir le vide moral du
pays, seulement pour s' ajouter à la cacophonie mercantile qui sert de
toile de fond au quotidien américain.
Une place oú le chauvinisme et la médiocrité sont généreusement
récompensés et loués.
Les Américains, un peuple qui se déchaîne au sujet de ses droits et
des redressements des torts qui lui sont faits, n' accordent pas la
moindre pensée à leurs propres responsabilités.
Le comble: Un peuple qui se vante d' être plus libre qu' aucun autre
peuple sur terre, sans même connaitre ces autres peuples auxquels il
se compare.
Moteur de consommation insatiable d' un pays dont la vision en tant
que nation a été réduite à consommer toujours plus sans égards à
personne d' autre sur cette planète.
Un peuple dépouvu de finesse qui blâme toujours autrui si quelque
chose va mal.
Les Américains, à peine 4% de la planète, gobent plus de la moitié des
drogues illégales de la planète, mais dans leurs discours stridents et
dans toutes leurs mesures bancales de politique étrangère, c' est
toujours la faute du Mexique, de la Colombie ou du Vietnam, ou du
Panama, ou de la Filière Française, ou de quelqu' un d' autre.
N' importe qui, sauf ceux qui continuent d' avaler ou de renifler
toutes sortes de drogues, et sauf, bien entendu, les fonctionnaires
américains véreux qui sont, avec évidence, indispensable pour
maintenir largement disponible le flot de ces marchandises.
Un de ces grands moments de l' histoire oú l' hypocrysie devient
vraiment insupportable a été atteint lors de la création de "bulletins
de notes" annuels qui devaient refléter la façon dont plusieurs pays
contrôlent le trafique de drogue
Pendant que ces pays, enfants irresponsables qui devraient se
soumettre au paternalisme bienveillant de la sage et vertueuse
Amérique, cette même sage et vertueuse Amérique se défonçait au rythme
de plusieures millions de livres de drogues chimiques.
L' Amérique a une longue histoire de fraude électorale dans sa
politique locale.
Il est largement admis, que le truquage des votes, spécialement à
Chicago, a donné à John Kennedy une victoire qu' il n' avait pas
méritée, lors des élection en 1960.
L' auteur Robert Caro a révélé comment la carrière politique de Lyndon
Jhonson, au Texas, a été facilité par la fraude électorale. Et
maintenant , plus de 2 siècles aprés la création de la République
américaine, elle ne peut encore pas, avoir d' élections
présidentielles propres.
En plus de la fraude et de sa réticence à faire des dépenses pour s'
assurer un traitement convenable des bulletins de vote, l' Amérique s'
accroche à la méthode la plus corrompue qui soit pour financer les
campagnes électorales, en redéfinissant la liberté d' expression par
l' argent privé. Plus il y en a et mieux c' est.
On pourrait pû penser que les milliards de dollars dépensé par la CIA
pour corrompre les gouvernements étrangers, auraient permis de tirer
des leçons sur la façon de procéder chez soi.
Malgré un tel historique des États-Unis, le Département d' État, ne
cesse jamais de porter, publiquement, des jugements sur les
insuffisances démocratiques des autres pays.
Les mêmes jugements qui auraient pourtant mérité de s' appliquer au
comportement du Congrés lors de la mise en accusation de Clinton,
président élu, ne sont finalement que des éléments du même dispositif
tocard que les "bulletins de notes" sur le trafique de drogue : c' est
toujours quelqu' un d' autre qui a tort.
C est même pire, les sermons sur la démocratie et les droits sont
fréquemment utilisés comme armes pour obtenir des concessions
commerciales. Il est impossible d' être plus hypocrite que cela.
Aprés avoir mentionné la corruption de la CIA durant des décennies,
ses interférences dans les affaires intérieures de nombreux pays, on
se rappelera la réaction outragée des législateurs américains, il y a
quelques années, devant l' affaire d' argent chinois supposément
introduit, mais jamais prouvé, dans le circuit des financements des
campagnes électorales américaines.
Comment ? Est-ce que ces Chinois avaient eu une telle audace !
Souiller une élection américaine !
Les mêmes législateurs n' ont jamais considéré qu' eux mêmes, en
tolérant un système de financement d' élections aussi corrompu,
avaient été responsables du fait de rendre possible de telles
malversations.
Examinons l' épouvantable fiction de Busch au sujet de l' "axe du
mal".
On a presque envie de demander si le choix des mots reflètent les
effets délétères d' une longue habitude de la cocaïne.
Le fait est que la plus part de la terreur qui règne à travers le
monde est une réponse directe à la politique étrangère américaine qui
reflète les rêvasseries et les souhaits des habitants de l' état de
Géorgie ou de l' Iwoa plutôt que les conditions à l' étranger.
En Afghanistan, Les "gamineries fraternelles" auxquelles se livrait la
CIA avec la vie des autres , au montant de 3 milliards de dollars, ont
procuré beaucoup de plaisir à Washington et à Z. Brzezensky, tant que
cela a duré, et personne ne s' inquiètait de Ben Laden et ses armées,
jusqu' au jour, oú ces derniers décidèrent que les USA étaient aussi
peu bienvenus que l' URSS.
Mais cela doit être la faute de quelqu' un d' autre, aussi , allez l'
Amérique !
Destruction de toutes les infrastructures de l' Afghanistan, massacre
de milliers d' innocents, et arrestations de milliers d' autres
personnes.
Un ancien diplomate américain a révélé que des centaines de visas
avaient été accordés aux moujahedines afghans.
Comment aurait-il autrement pû être possible que 19 individus entrent
illégalement aux E.U., certains d' entre eux y travaillant pendant des
mois, sans attirer l' attention de ces immenses agences, qui
envahissent littéralement le vie de tout le monde aux USA, que sont La
CIA, le FBI et la NSA, dont les activités d' espionnage coûtent des
dizaines de milliards de dollars par an ?
Chaque coup de téléphone, fax, emails, sont totalement contrôlés, en
Amérique, et partiellement à l' étranger.
Aprés les attaques contre le WTC et le Pentagone, de nombreux media
américains blamaient le Canada, pour avoir laisser entrer les 19
terroristes, blâmes qui se révélèrent totalement faux, par la suite.
Mais depuis d' énormes pressions furent et sont exercées sur le
gouvernement canadien au sujet du terrorisme.
L' Amérique, simplement, préfère blàmer qulqu' un d' autre plutôt que
de nettoyer devant sa propre porte.
Il y a quelques années la nation la plus riche de la terre, décidait
d' arrêter de payer ses dûs à l' ONU, violant ainsi des engagements
qu' elle avaient pris il y a de nomreuses années. D' un geste arrogant
de la main elle balaie ses responsabilités et blâme l' ONU pour
gaspillage et excés de bureaucratie.
L' affaire du "gaspillage et excés de bureaucratie" provenait, en
fait, de législateurs américains qui passèrent des années à enquêter
sur une insignifiante affaire d' immobilier qui avait mal tournée, et
qu' ils transformèrent en un cirque dément.
Les mêmes personnes s' apprêtent maintenant à dilapider des milliards
de dollars dans des projets de défense inutiles et a inventer de
nouvelles lois pour diminuer les libertés aux États Unis. Pendant que
l' ONU doit faire des pieds et des mains avec l' espoir d' en obtenir
une maigre portion.
Il y a quelques années, les experts américains, étaient abasourdis de
constater qu' un test nucléaire produisait des radiation qui
donnaient la même "signature " que celle laissée par la tête nuclaire
américaine la plus avancée. La thése de l' espionnage fut aussitàt
avancée, et ainsi commança la longue et humiliante épreuve de Wen Ho
Lee, né à Taiwan, spécialiste en armement nucléaire, travaillant aux
États-Unis.
Sa carrière fut ruinée malgré qu' il n' existait pas l' ombre d' une
preuve de sa culpabilité.
L' explication, la plus rationelle, que les Chinois, peuple
intelligent et plein de ressouces, étaient, par eux-mêmes, arrivés
aux mêmes résultats que les Américains, avait peu de chance de
prévaloire aux États-Unis, puisque quelqu' un de "là-bas" (un chinois)
était "ici" (en Amérique) pour porter le blâme.
Le cas du petit garçon cubain, Elian, fournit ce qui peut être
considéré comme le cas d' école le plus remarquable de ce comportement
américain aussi obtus qu' arrogant. Conçue dans la haine de Castro,
une politique d' immigration irréfléchie consistant à accorder le
status d' immigrants à tous les Cubains qui arrivaient à atteindre les
rivages américains aprés avoir risqué leurs vies sur des embarcations
de fortune, avait attiré, comme beacoup d' autres avant elle, la mère
de l' enfant dans un piège mortel.
Le petit garçon avait encore, à Cuba, un père qui l' aimait, de la
famille et des amis, mais ils avaient la malchance de vivre dans le
"mauvais" pays.
Voilà donc un enfant déja traumatisé qui est soumis, à Miami, à une
épreuve tout aussi rude, pendant des mois, hotage d' une idéologie
comme le furent en leur temps, les hotages américains en Iran, pendant
que les media et le gouvernement américains ridiculisaient et
insultaient, à plusieures reprises, son père, sa famille, et bien
entendu c' était encore une fois la faute de quelqu' un d' autre, dans
ce cas: Fidel Castro.
Je terminerais en disant à mes lecteurs que je n' élève aucune
objection avec ceux qui sont en désaccord avec moi, seulement avec
ceux qui tiennent des propos grossiers, ou obscènes, et je dois avouer
que les Américains en produisent une horrible quantité.
John Chuckman, journaliste politique canadien.
JOHN CHUCKMAN TRANSLATION: IN CHINESE
中国新式武器震惊美国 (图文)
2007/07/27 16:53 阅读: 1
摘要: 6月26日出版的《巴勒斯坦编年史》杂志以《中国的新式武器》为题，节选加拿大作家约翰•恰克曼(John Chuckman)的著作《美帝国的衰落》，表示中国的新式武器屡屡出乎美国意料。文章说，中国并未挑战美国的世界领导地位，也从未将挑战美国的世界领袖地位作为自己的目标，然而中国的新式武器频频让美国感到震惊不安。
东方网
氢弹爆炸时产生的冷凝云
6月26日出版的《巴勒斯坦编年史》杂志以《中国的新式武器》为题，节选加拿大作家约翰•恰克曼(John Chuckman)的著作《美帝国的衰落》，表示中国的新式武器屡屡出乎美国意料。文章说，中国并未挑战美国的世界领导地位，也从未将挑战美国的世界领袖地位作为自己的目标，然而中国的新式武器频频让美国感到震惊不安。
文章指出，中国最近在军事问题上多次让美国吃惊，尤其让美国感到诧异的是，美国人在相关领域的表现并不理想，因此一部分美国行政机构开始对此感到烦燥不安。
中国多年前成功进行一枚热核弹头试爆之后，美国立即通过大气采样展开化学成份分析。美国人在化学分析中惊讶地发现，中国的核武研制水平已经赶上了美国当时最好的W-88型核弹头。美国人根本不相信中国会在短时间内取得如此巨大的成果，甚至怀疑美国内部出现了叛徒，向中国泄露核武机密。这最终在美国导致了一场类似麦卡锡运动的清查叛变者行动。(注：麦卡锡•约瑟夫•雷芒德，美国政治家，来自威斯康星州的美国参议员，他曾指责许多军队官员、新闻媒介内部工作人员和公众人物为共产党，并指挥一个永久委员会分会对他们进行调查和公开审判。他的指控从未成立，1954年他受到议会的谴责。)
清查活动最终将矛头集中指向洛斯阿拉莫斯国家实验室的一名华裔美国科学家。《纽约时报》随后在美国联邦调查局(FBI)授意下，对这名华裔科学家进行了极其严厉的含沙射影的攻击。联邦调查局并对这名华裔科学家提出了一系列荒谬可笑的指控，企图对他提起诉讼，但是最后因为缺少事实依据而不得不将他释放。然而这名华裔科学家的科研生涯就此结束，而他的个人声誉也被蒙上了永远的污点。
然而事实上正是中国自己的新一代充满智慧的科学家与工程师，依靠自己的实力研发出了最新技术。当然，他们也借鉴了一些随处可得的、公开的世界新科技成果。迄今为止，中国已经将大量人造地球卫星送入地球轨道，并实现了载人航天飞行，同时还在实施极具挑战性的太空项目计划，包括登月计划等。美国军方一直习惯于将近地空间视为其最重要的基地，并将成为美军未来“战力投送”的跳板。美国当前正在积极实施太空军事化计划，而美国也已经感到了主要来自中国的潜在挑战。印度当前在太空军事化领域的实力则相对较弱。
中国今年初进行的卫星摧毁试验令美国大惊失色。中国卫星摧毁试验的目标是一颗废弃的气象卫星，这颗气象卫星位于地球上空约500英里的运行轨道，而美国的间谍卫星和全球定位卫星也几乎处于相同高度的运行轨道。中国的卫星摧毁试验显然获得了成功，废弃气象卫星被成功摧毁。中国卫星摧毁试验发出的信号非常清楚和明确：中国现在已经具备摧毁美国卫星的能力，而这些卫星现在被称为是美国的“战争之眼”。而就在中国实施卫星摧毁试验之前不久，美国刚刚承认，中国发射的高能激光，或者其它某种从地面发射的定向能量束，曾射中美国一颗运行在中国上空的间谍卫星，并使得这颗间谍卫星短暂“失明”。
卫星摧毁试验引起了各界对于中国的攻击性及其太空军事化的大量指责，但是这些主张是完全错误的。事实上，美国多年来一直致力于暗中逐步实现太空军事化。举例来说，比如航天飞机项目计划，实际上通常都是以军事用途为目的。对于科研活动而言，航天飞机无疑太过昂贵，而且效率也极低，根本无法满足科研要求，有时甚至会导致重要科研项目被迫推迟。
美国的大部分军事卫星与间谍卫星的实际性能至今仍然是一个谜。美国积极广泛地使用这些卫星，使得它们事实上已经成为一种武器。与美国友好的国家会获得美国卫星提供的数据资料支持，这些资料的价值无法估量。与此同时，那些与美国相对立的国家则会处于一种非常不利的位置。美国曾经为了自己的利益，利用军事卫星以及间谍卫星，为伊拉克入侵伊朗以及以色列袭击黎巴嫩提供情报支持。在上述两种情形下，美国的军事卫星和间谍卫星担负的并非防御角色，而是在支持进攻。
或许最明目张胆的太空军事化就是美国的新反导导弹项目计划，因为该计划不仅仅是满足于开展研究而已，还将部署实际武器系统。不管美国现有的反导系统是多么的无效－－迄今为止在反导试验中已经失败多次，而独立科学家也告诉我们，利用电脑编程控制反导系统事实上已经超出了人类当前的能力范围，但是美国再次投入上百亿美元用于反导系统建设已经无法不让中国和俄罗斯感到警惕不安。一些科学家和专家早在几年前就已经警告说，美国的新“星球大战”项目计划将带来新一轮军备竞赛，他们的预言无疑是正确的。针对美国的反导系统，俄罗斯已经宣布将开发新型弹头，新型弹头在飞向目标时将以不可预知的螺旋曲线飞行。此外，俄罗斯可能也会将高精度的“白杨－M”型洲际导弹投入服役。
中国针对美国反导系统的反应则包括其摧毁间谍卫星的能力，以及在增加其洲际导弹数量的同时，进一步改进洲际导弹的性能质量。中国的东风－31A型导弹是其第一种固体燃料洲际导弹，这意味着它可以比其它现有的液体燃料导弹发射得更快，同时它也是中国第一种可以覆盖美国每一个角落的洲际导弹。东风－31A型洲际导弹可以机动发射，潜射型也正在研发当中。然而特别值得注意的是，中国的核威慑力量迄今为止依然非常有限，只包括已知的大约24枚导弹，是否在此基础上有所增加尚不得而知，而即使有所增加数量也应该有限。
中国使用卫星摧毁试验试图引起美国就反导导弹系统举行谈判磋商的注意。而事实上，他们也的确引起了美国的关注，华盛顿对此作出了非常不愉快的反应，但是未来双方是否会就此举行谈判尚不得而知。美国对于中国立即提议就反对太空军事化条约举行谈判置之不理。美国固执地坚持其反导防御立场，声称反导系统是其全面反恐举措的一个有效组成部分。然而美国的相关言论的可信程度微乎其微，美国计划在前苏联的卫星国部署部分反导导弹，而相关计划针对俄罗斯的成份非常大。此外，还有消息说，美国也计划在阿富汗部署反导导弹，意在针对中国的洲际弹道导弹(ICBM)。
最近来自中国的另一个军事奇迹是其歼－10后掠翼战斗机揭开面纱公诸于众。中国此前一直对歼－10战斗机的研发制造工作严加保密，因此它突然出现在世人面前让大家颇感惊讶。歼－10战斗机与美国F－16战斗机、欧洲“台风”战斗机以及俄罗斯米格－29战斗机大体上属于同一代战斗机，尽管它的具体性能指标目前尚不清楚。不管它是否达到了上述其它一线超音速战斗机的性能标准，歼－10战斗机都代表着中国在技术和生产领域取得的非凡成就。
2007/07/27 16:53 阅读: 1
摘要: 6月26日出版的《巴勒斯坦编年史》杂志以《中国的新式武器》为题，节选加拿大作家约翰•恰克曼(John Chuckman)的著作《美帝国的衰落》，表示中国的新式武器屡屡出乎美国意料。文章说，中国并未挑战美国的世界领导地位，也从未将挑战美国的世界领袖地位作为自己的目标，然而中国的新式武器频频让美国感到震惊不安。
东方网
氢弹爆炸时产生的冷凝云
6月26日出版的《巴勒斯坦编年史》杂志以《中国的新式武器》为题，节选加拿大作家约翰•恰克曼(John Chuckman)的著作《美帝国的衰落》，表示中国的新式武器屡屡出乎美国意料。文章说，中国并未挑战美国的世界领导地位，也从未将挑战美国的世界领袖地位作为自己的目标，然而中国的新式武器频频让美国感到震惊不安。
文章指出，中国最近在军事问题上多次让美国吃惊，尤其让美国感到诧异的是，美国人在相关领域的表现并不理想，因此一部分美国行政机构开始对此感到烦燥不安。
中国多年前成功进行一枚热核弹头试爆之后，美国立即通过大气采样展开化学成份分析。美国人在化学分析中惊讶地发现，中国的核武研制水平已经赶上了美国当时最好的W-88型核弹头。美国人根本不相信中国会在短时间内取得如此巨大的成果，甚至怀疑美国内部出现了叛徒，向中国泄露核武机密。这最终在美国导致了一场类似麦卡锡运动的清查叛变者行动。(注：麦卡锡•约瑟夫•雷芒德，美国政治家，来自威斯康星州的美国参议员，他曾指责许多军队官员、新闻媒介内部工作人员和公众人物为共产党，并指挥一个永久委员会分会对他们进行调查和公开审判。他的指控从未成立，1954年他受到议会的谴责。)
清查活动最终将矛头集中指向洛斯阿拉莫斯国家实验室的一名华裔美国科学家。《纽约时报》随后在美国联邦调查局(FBI)授意下，对这名华裔科学家进行了极其严厉的含沙射影的攻击。联邦调查局并对这名华裔科学家提出了一系列荒谬可笑的指控，企图对他提起诉讼，但是最后因为缺少事实依据而不得不将他释放。然而这名华裔科学家的科研生涯就此结束，而他的个人声誉也被蒙上了永远的污点。
然而事实上正是中国自己的新一代充满智慧的科学家与工程师，依靠自己的实力研发出了最新技术。当然，他们也借鉴了一些随处可得的、公开的世界新科技成果。迄今为止，中国已经将大量人造地球卫星送入地球轨道，并实现了载人航天飞行，同时还在实施极具挑战性的太空项目计划，包括登月计划等。美国军方一直习惯于将近地空间视为其最重要的基地，并将成为美军未来“战力投送”的跳板。美国当前正在积极实施太空军事化计划，而美国也已经感到了主要来自中国的潜在挑战。印度当前在太空军事化领域的实力则相对较弱。
中国今年初进行的卫星摧毁试验令美国大惊失色。中国卫星摧毁试验的目标是一颗废弃的气象卫星，这颗气象卫星位于地球上空约500英里的运行轨道，而美国的间谍卫星和全球定位卫星也几乎处于相同高度的运行轨道。中国的卫星摧毁试验显然获得了成功，废弃气象卫星被成功摧毁。中国卫星摧毁试验发出的信号非常清楚和明确：中国现在已经具备摧毁美国卫星的能力，而这些卫星现在被称为是美国的“战争之眼”。而就在中国实施卫星摧毁试验之前不久，美国刚刚承认，中国发射的高能激光，或者其它某种从地面发射的定向能量束，曾射中美国一颗运行在中国上空的间谍卫星，并使得这颗间谍卫星短暂“失明”。
卫星摧毁试验引起了各界对于中国的攻击性及其太空军事化的大量指责，但是这些主张是完全错误的。事实上，美国多年来一直致力于暗中逐步实现太空军事化。举例来说，比如航天飞机项目计划，实际上通常都是以军事用途为目的。对于科研活动而言，航天飞机无疑太过昂贵，而且效率也极低，根本无法满足科研要求，有时甚至会导致重要科研项目被迫推迟。
美国的大部分军事卫星与间谍卫星的实际性能至今仍然是一个谜。美国积极广泛地使用这些卫星，使得它们事实上已经成为一种武器。与美国友好的国家会获得美国卫星提供的数据资料支持，这些资料的价值无法估量。与此同时，那些与美国相对立的国家则会处于一种非常不利的位置。美国曾经为了自己的利益，利用军事卫星以及间谍卫星，为伊拉克入侵伊朗以及以色列袭击黎巴嫩提供情报支持。在上述两种情形下，美国的军事卫星和间谍卫星担负的并非防御角色，而是在支持进攻。
或许最明目张胆的太空军事化就是美国的新反导导弹项目计划，因为该计划不仅仅是满足于开展研究而已，还将部署实际武器系统。不管美国现有的反导系统是多么的无效－－迄今为止在反导试验中已经失败多次，而独立科学家也告诉我们，利用电脑编程控制反导系统事实上已经超出了人类当前的能力范围，但是美国再次投入上百亿美元用于反导系统建设已经无法不让中国和俄罗斯感到警惕不安。一些科学家和专家早在几年前就已经警告说，美国的新“星球大战”项目计划将带来新一轮军备竞赛，他们的预言无疑是正确的。针对美国的反导系统，俄罗斯已经宣布将开发新型弹头，新型弹头在飞向目标时将以不可预知的螺旋曲线飞行。此外，俄罗斯可能也会将高精度的“白杨－M”型洲际导弹投入服役。
中国针对美国反导系统的反应则包括其摧毁间谍卫星的能力，以及在增加其洲际导弹数量的同时，进一步改进洲际导弹的性能质量。中国的东风－31A型导弹是其第一种固体燃料洲际导弹，这意味着它可以比其它现有的液体燃料导弹发射得更快，同时它也是中国第一种可以覆盖美国每一个角落的洲际导弹。东风－31A型洲际导弹可以机动发射，潜射型也正在研发当中。然而特别值得注意的是，中国的核威慑力量迄今为止依然非常有限，只包括已知的大约24枚导弹，是否在此基础上有所增加尚不得而知，而即使有所增加数量也应该有限。
中国使用卫星摧毁试验试图引起美国就反导导弹系统举行谈判磋商的注意。而事实上，他们也的确引起了美国的关注，华盛顿对此作出了非常不愉快的反应，但是未来双方是否会就此举行谈判尚不得而知。美国对于中国立即提议就反对太空军事化条约举行谈判置之不理。美国固执地坚持其反导防御立场，声称反导系统是其全面反恐举措的一个有效组成部分。然而美国的相关言论的可信程度微乎其微，美国计划在前苏联的卫星国部署部分反导导弹，而相关计划针对俄罗斯的成份非常大。此外，还有消息说，美国也计划在阿富汗部署反导导弹，意在针对中国的洲际弹道导弹(ICBM)。
最近来自中国的另一个军事奇迹是其歼－10后掠翼战斗机揭开面纱公诸于众。中国此前一直对歼－10战斗机的研发制造工作严加保密，因此它突然出现在世人面前让大家颇感惊讶。歼－10战斗机与美国F－16战斗机、欧洲“台风”战斗机以及俄罗斯米格－29战斗机大体上属于同一代战斗机，尽管它的具体性能指标目前尚不清楚。不管它是否达到了上述其它一线超音速战斗机的性能标准，歼－10战斗机都代表着中国在技术和生产领域取得的非凡成就。
Tuesday, February 01, 2005
JOHN CHUCKMAN TRANSLATION: IN ARABIC
ÅÓÑÇÆíá¡ÝáÓØíä æßäÏÇ
John Chuckman - 23/10/2006 - 18:05 | ãÑÇÊ ÇáÞÑÇÁÉ: 479
ÑÆíÓ æÒÑÇÁ ßäÏÇ ÇáËáÇËæä ÈÇáãÇÆÉ¡ÓÊíÝä åÇÑÈÑ¡ ÝÞØ ÃáÞì ÎØÇÈÇð Ýí ãÃÏÈÉ ÈÚäí ÈÑíË. ÚÇÏÉð¡ áä íßæä åäÇß ÔíÆÇð ÈÇÑÒÇð Ýí åÐÇ¡ áßä ßáãÇÊå Ýí åÐÇ ÇáæÞÊ ÏÚãÊ ÈíÇäÇÊ ãËíÑÉ ááÌÏá ÃáÞÇåÇ ÈíäãÇ ÞÕÝÊ ÅÓÑÇÆíá áÈäÇä ÈÔßá æÍÔí.
åæ ÃíÖÇð ÇÓÊãÑ ÈÞíÇÏÉ æÊÏ ãä ØÑÇÒ ÌãåæÑí ÌÏíÏ ÞÈíÍ Åáì ÓíÇÓÉ ßäÏÇ ÇáæØäíÉ ÈÚÏ ÊÓãíÉ ãÑÔÍí ÇáÞíÇÏÉ ÇáÊÍÑøÑííä "ãÚÇÏæ ÅÓÑÇÆíá."
åÇÑÈÑ ÞÇá ÈÃä ÍßæãÊå ÊÏÚã Íá ÏæáÊíä Ýí ÇáÔÑÞ ÇáÃæÓØ. Êáß ÓíÇÓÉ ÃßËÑ ÇáÍßæãÇÊ ÇáÛÑÈíÉ¡ æáã íßä åäÇß ÔíÁ ÃÕáí Ýí ØÑíÞÉ åÇÑÈÑ áÚÑÖåÇ. åÐÇ ßÇä äæÚÇð ãä ãÇÏÉ ÝÇÊÑÉ ãÈåãÉ äÍä ÞÏ äÓãÚåÇ ãä ÃæáãíÑÊ äÝÓå.
"ÍßæãÊäÇ ÊÄãä ÈÍá ÏæáÊíä -- ÍíË ÝíåÇ ÅÓÑÇÆíá ÏíãÞÑÇØíÉ ÂãäÉ æäÇÌÍÉ ÊÚíÔ Åáì ÌÇäÈ ÏæáÉ ÝáÓØíäíÉ ÏíãÞÑÇØíÉ ÝÚÇáÉ æãÓÇáãÉ."
Åäå áÃãÑ ãËíÑ ááãáÇÍÙÉ ÞáÉ ÇáÊäÇÙÑ Ýí ãÇ ÞÇáå åÇÑÈÑ " ÅÓÑÇÆíá ÏíãÞÑÇØíÉ ÂãäÉ æäÇÌÍÉ "ãÞÇÈá ÝáÓØíä ÏíãÞÑÇØíÉ äÇÌÍÉ æãÓÇáãÉ. ÃäÇ áÇ ÃÚÑÝ áãÇÐÇ ÇáÇÒÏåÇÑ áÇ õíÍÓÈ ááÝáÓØíäííä¡ áßä ßãÇ íÝåã Ãí ÔÎÕ ÇáÇÞÊÕÇÏ ÇáÊØæíÑí íÚÑÝ¡Ãä ÇáÅÒÏåÇÑ ãÝÊÇÍ Åáì ÇáãÄÓÓÇÊ ÇáãÊØæÑÉ ÇáÍÏíËÉ ÇáÏíãÞÑÇØíÉ. ÃäÊ ÝÞØ ÊÍÕá Úáì ÇáØÈÞÉ ÇáãÊæÓØÉ ÇáæÇÓÚÉ ÇáÊí ÊÕäÚ ÏíãÞÑÇØíÉ ãä ÇáãÍÊãá ÎÇÑÌ Çáäãæ ÇáÕÍí.
ÃäÇ ÃÔß Ãä åÇÑÈÑßÇä íÔíÑ¡ ÃËäÇÁ ÇáÏÚæÉ Åáì ÇáÓáÇã ãÚ ÏæáÊíä¡ ÈÇáßÇÏ Åáì ãæÖæÚ ãËíÑ áÌãåæÑ ÈÚäí ÈÑíË¡ Ãäå áã íÑì Ãí ÊßÇÝÄ Ýí ÇáÌÇäÈíä. Åä áã íßä¡ ÑÈãÇ åæ ÓíæÖÍ Ýí æÞÊ ÂÎÑ ãÇ ÞÕÏå.
åÇÑÈÑ áã íÚÑøÝ ãÇ ÞÕÏå ÈÝÚÇáíÉ. ÝáÓØíä¡ ßãÇ íÚÑÝ Ãí ÔÎÕ ãáã ÈÇáæÖÚ¡ áÇ íãßä Ãä Êßæä ÝÚøÇáÉ ßãÌãæÚÉ ãÍÇØÉ ÈÇáØæÇÈÚ ÇáÈÑíÏíÉ ÇáÈÇäÊæÓÊÇäÇÊ¡ ÇáãÝåæã ÇáæÍíÏ ÇáÐí ÇÚÊÈÑÊå ÅÓÑÇÆíá áÏæáÉ ÝáÓØíäíÉ ÃÈÏÇð.
Åäø ÇáÚäÕÑ ÇáÑÆíÓí Ýí ÈíÇä åÇÑÈÑ åæ ãÇ ÇáÐí íÚäíå ÈÏíãÞÑÇØíÉ æÓáãíÉ. Êáß ÇáßáãÇÊ áíÓÊ æÇÖÍÉ ÌÏÇð ßãÇ ÞÏ íÈÏæ ááæåáÉ ÇáÃæáì. ÇáÕÝÊÇä ÈÇäÊÙÇã ãáÊæíÊÇä Ýí ÇáãÚäì¡ ÎÕæÕÇð ãä ÞÈá ÇáæáÇíÇÊ ÇáãÊÍÏÉ.
ÑÈÍÊ ÍãÇÓ ÇäÊÎÇÈÇð ÕÇÏÞÇð æãÝÊæÍÇð Ýí ÝáÓØíä¡ ãÝÍæÕÇð ÈÏÞÉ ÚÇáãíÇð¡ áßä äÊíÌÉ Êáß ÇáÇäÊÎÇÈÇÊ ßÇäÊ ãÑÝæÖÉ ãä ÞÈá åÇÑÈÑ æÂÎÑíä¡ ãÇ ÓÈÈ ÍÇáÉ ÝæÖì Ýí ÇáÔÄæä ÇáÝáÓØíäíÉ¡ ãä ÇáãÍÊãá Ãä ÃÌåÒÉ Ããä ÅÓÑÇÆíá äæÊ ÇáÔíÁ ÐÇÊå ÚäÏãÇ ÏÚãÊ ÍãÇÓ ÓÑÇð ÞÈá ÓäæÇÊ áãÚÇÑÖÉ ÝÊÍ. ÍãÇÓ áã íÊÚáã ÇáßáãÉ ÇáÓÍÑíÉ ÇáãØáæÈÉ Íæá ÇáÇÚÊÑÇÝ ÈÅÓÑÇÆíá¡ ÑÛã Ðáß ÍãÇÓ áÇ íÔßá ÊåÏíÏÇð Åáì ÅÓÑÇÆíá¡ Ãæ ÈæÖæÍ ÃÌåÒÉ Ããä ÅÓÑÇÆíá áã Êßä ÃÈÏÇð áÊÓÇÚÏå Ýí ÇáãÑßÒ ÇáÃæá.
ÍãÇÓ áíÓ ãÓáÍÇð ÈÔßá ÌíÏ¡ æáÇ åæ¡ ãÍÇØ æãÎÊÑÞ ãä ÞÈá ÅÓÑÇÆíá¡ ÞÇÏÑ Úáì Ãä íÕÈÍ ßÐáß. ÅÓÑÇÆíá ÊÊÍÏË ßãÇ áæ ÃäåÇ áÇ ÊÏÑß Ãä ÅÓÑÇÆíá ÚíÈ áÇ íÛÊÝÑ¡ áßä ÇáÍßæãÇÊ ÊÝÔá Ýí ÃÛáÈ ÇáÃÍíÇä Ýí ÇáÇÚÊÑÇÝ ÈÇáÍßæãÇÊ ÇáÃÎÑì. ÇáæáÇíÇÊ ÇáãÊÍÏÉ Êãáß ÞÇÆãÉ ØæíáÉ áÍßæãÇÊ áã ÊÚÊÑÝ ÈåÇ Ýí ÇáãÇÖí æÍßæãÇÊ áÇ ÊÚÊÑÝ ÈåÇ ÇáÂä. åÐÇ áíÓ ÏÇÆãÇ ÔíÆÇð ÐßíÇð áÝÚáå¡ áßäå áíÓ ÌÑíãÉ¡ åæ áíÓ ÍÊì åÝæÉ¡ æåæ ÞÏ íßæä ÝÞØÉ äÞØÉ ÊÝÇæÖ.
ÍãÇÓ áã ÊÛÒæ ÅÓÑÇÆíá¡ æáã ÊÌÑí ÍãáÉ ÇÛÊíÇá áÒÚãÇÁ ÅÓÑÇÆíáííä - ßáÇ ÇáÚãáíÊíä ÅÓÑÇÆíá ßÑÑÊåãÇ ÖÏ ÝáÓØíäííä Ýí ÃæÞÇÊ ÛíÑ ãÚÏæÏÉ. Ýí ßá ãÑÉ ÈÚÖ ÇáÃÝÑÇÏ ÇáÓÇÎØíä Ýí ÛÒÉ íØáÞæä ÕÇÑæÎÇð ãÍáíÇð ÛíÑ äÇÝÚ¡ ÅÓÑÇÆíá ÊÛÊÇá ÃÚÖÇÁÇð ãä ÍãÇÓ Ãæ ÊÑÓá ÏÈÇÈÇÊåÇ Åáì ÛÒÉ¡ ÞÇÊáÉð ãÏäííä. ãä ÇáãÝÊÑÖ , ÝáÓØíä ÓáãíÉ ÓÊßæä æÍÏÉ ÅãÇ ÍíË áíÓ åäÇß ÃäÇÓ ÓÇÎØíä Ãæ ÍíË ÊæÌÏ ÏæáÉ ÔÑØÉ ßÝæÁÉ ÊæÞÝåã ÌãíÚÇð.
åÐÇ ÊæÞÚ ÛíÑ ãÚÞæá. åæ ÈÈÓÇØÉ áÇ íãßä Ãä íßæä. ãÚ ßá æÙÇÆÝ ÅÓÑÇÆíá ÇáÚäíÝÉ æÇáÃÚãÇá ÇáÇäÊÞÇãíÉ¡ åí áã íÓÈÞ Ãä ßÇäÊ ÞÇÏÑÉ Úáì ÝÑÖ ÓáÇã ãØáÞ¡ áíÓ ÍÊì Úáì ÃÑÖåÇ ÇáÎÇÕÉ. ßÇä åäÇß ÃÚÏÇÏÇð ßÈíÑÉ ãä ÍÇáÇÊ ÇáãÓÊæØäíä ÇáÅÓÑÇÆíáííä ÇáãÊãÑÏíä íØáÞæä ÇáäÇÑ Úáì ÝáÓØíäííä ÃÈÑíÇÁ ÇáÐíä íáÊÞØæä ÒíÊæäÇ Ãæ íÏíÑæä ÎÑÇÝÇð¡ æßÇä åäÇß ÞÊá ÌãÇÚí áÝáÓØíäííä Ýí ÚÏÏ ãä ÇáãÑÇÊ¡ ßãÇ Ýí ÞÈÉ ÇáÕÎÑÉ æÌÈá Çáåíßá. ãÇ åæ ãÞÏÇÑ ÇáÞÏÑÉ ÇáÃÞá áÃí ÓáØÉ ÝáÓØíäíÉ áÝÑÖ ÓáÇã ãØáÞ Ýí ÇáæÞÊ ÇáÐí ÊãäÍåÇ Ýíå ÅÓÑÇÆíá ãÕÇÏÑ ãÍÏæÏÉ æÍÑíÉ ÍÑßÉ ÈÔßá ÊÇÝå ¿
ÈæÇÞÚíÉ¡ ÊæÞÚ ÇáÓáÇã ÇáãØáÞ íÌÈ Ãä õíÊÑÌã ßÍÇÌÒ ãÊÚãÏ Åáì ãÓÊæØäÉ ÓáÇã ÃÕíáÉ. áãÇÐÇ ÓÊÓÊÚãá ÅÓÑÇÆíá ÍÇÌÒ Åáì ÇáÓáÇã Ýí ÇáæÞÊ ÇáÐí áã ÊÝÔá ÈíÇäÇÊ ãÓÄæáíåÇ ÃÈÏÇð Ýí ÐßÑ ÇáÓáÇã¿
áÃä ÃßËÑ ÒÚãÇÁ ÅÓÑÇÆíá¡ ãä ÇáãÍÊãá ßáåã¡ ÃÈÏÇð áã íÊÑßæÇ ÇáÍáã ÇáãÓÚæÑ áÊÍÞíÞ ÅÓÑÇÆíá ÇáÃÚÙã , ãÝåæã áÇ íÓãÍ ÈæÌæÏ áÇ ÇáÖÝÉ ÇáÛÑÈíÉ æáÇ ÇáÝáÓØíäííä. áíÓ ßá ÒÚíã ÊÍÏË ÚáäÇð Íæá åÐÇ ÇáãæÖæÚ¡ áßä ÚÏÏÇð ãäåã ÝÚáæÇ. ÇáÃÑÞÇã ÇáÈÇÑÒÉ ÇáÃÎÑì Ýí ÅÓÑÇÆíá ãä æÞÊ áÂÎÑ ÊÍÏËæÇ ÃíÖÇð áãÕáÍÉ åÐÇ ÇáåÏÝ ÇáÊÏãíÑí.
åäÇß áä íÈÏæ Ãí ÔÑÍ ÚÞáÇäí¡ ãÇ ÚÏÇ ÇáÏÚã ÇáÚÑíÖ áåÐÇ ÇáåÏÝ¡ áÑÝÖ ÅÓÑÇÆíá ÇáÏÇÆã ááÇãÊËÇá Åáì ÇáÇÊÝÇÞíÇÊ ÇáÊí ßÇä íãßä Ãä ÊäÊÌ ÓáÇãÇð¡ ÇÊÝÞíÇÊ ÃæÓáæÇ ÑÈãÇ Êßæä ÇáãËÇá ÇáÃÚÙã. ÚãáÊ ÅÓÑÇÆíá æÞÊÇð ÅÖÇÝíÇð áÊÍØíã ÇÊÝÇÞíÇÊ ÃæÓáæ¡ äÇÓÈíä ÝÔáåã ÏÇÆãÇð Ýí ÇáÚáä Åáì ÇáÝáÓØíäííä ÐÇÊåã ÇáÐíä ÚãáæÇ ÈÌÏ áÑÄíÉ æáÇÏÉ ÇáÇÊÝÇÞíÇÊ. ÑÝÖ ÇáÓíÇÓíæä ÇáÅÓÑÇÆíáíæä ÇáÃßËÑ ÊØÑÝÇ ÇáÇÊÝÇÞíÇÊ ÈÔßá ãÝÊæÍ ãäÐ ÇáÈÏÇíÉ.
ÇáÈíÇä ÇáÊÕÚíÏí Ýí ÎØÇÈ åÇÑÈÑ¡ ÕæÊå íÑÊÝÚ ÈÇáÞæÉ æÌãåæÑå íÑÊÝÚ áÃÞÏÇãå ÈÔßá ÍÑÝí¡ ßÇä¡ "ÏæáÉ ÅÓÑÇÆíá ,ÃãÉ ÏíãÞÑÇØíÉ¡ åæÌãÊ ÈÍÒÈ Çááå , ãäÙãÉ ÅÑåÇÈíÉ -- Ýí ÇáÍÞíÞÉ ãäÙãÉ ÅÑåÇÈíÉ õÃÏÑÌÊ ÈÔßáò ÛíÑ ÔÑÚí Ýí åÐå ÇáÈáÇÏ¡ "æ" ÚäÏãÇ íÊÚáÞ ÇáÃãÑ ÈÇáÊÚÇãá ãÚ ÍÑÈ Èíä ÅÓÑÇÆíá æãäÙãÉ ÅÑåÇÈíÉ¡ åÐå ÇáÈáÇÏ æåÐå ÇáÍßæãÉ áÇ íÓÊØíÚÇä æáä íßæäÇä ãÍÇíÏíä."
ÊÚÑíÝ åÇÑÈÑ ááÏíãÞÑÇØíÉ íÈÏæ æßÃäå ÇáÊÚÑíÝ ÇáÃãÑíßí áåÇ: ÇáÍßæãÇÊ ÇáÏíãÞÑÇØíÉ åí ÇáÊí ÊÊÝÞ ãÚ ÇáÓíÇÓÉ ÇáÃãÑíßíÉ. äÍä äÚÑÝ Ãä ÃãÑíßÇ ÃÓÞØÊ ÇáÚÏíÏ ãä ÇáÍßæãÇÊ ÇáÏíãÞÑÇØíÉ Ýí ÇáÚÇáã ãÇ ÈÚÏ ÇáÍÑÈ¡ íÊÖãä Ðáß ÃæáÆß Ýí åÇíÊí¡ ÊÔíáí¡ ÅíÑÇä¡ æÛæÇÊíãÇáÇ. Çáíæã åí ÊåÏÏ ÍßæãÉ ãäÊÎÈÉ Úáì äÍæò äÙíÝ Ýí ÝíäÒæíáÇ æÊåãá ÊãÇãÇð ÍßæãÉ ãäÊÎÈÉ Úáì äÍæò äÙíÝ Ýí ÝáÓØíä.
ÃãÑíßÇ õÊÙåÑ äÝÓåÇ ÌÇåÒÉ ÏÇÆãÇð ááÚãá ãÚ ÃæÛÇÏ ãÚÇÏíä áÍÞæÞ ÇáÅäÓÇä ÚäÏãÇ ÊÔÚÑ Ãä ãÕÇáÍ ãåãÉ ãåÏÏÉ ÈÇáÖíÇÚ¡ ÇáÌäÑÇá ÇáÈÇßÓÊÇäí ãÔÑøÝ æÇáÈÚÖ ãä ÃÓíÇÏ ÍÑÈ ÊÍÇáÝ ÇáÔãÇá ÇáãÎíÝíä Ýí ÃÝÛÇäÓÊÇä ÃãËáÉ ÍÇáíÉ. ßÇä åäÇß ÇáÚÔÑÇÊ ÃßËÑ ÃËäÇÁ ÇáÍÑÈ ÇáÈÇÑÏÉ¡ íÊÖãä Ðáß ÇáÑæãÇäí ÏÑÇßæáÇ ÓíæÓíÓßæ æÔÇå ÅíÑÇä¡ æÖÚæÇ Ýí ÇáÓáØÉ ãä ÞÈá ÎáÇá ÇäÞáÇÈ ÃÓÞØ ÍßæãÉ ÏíãÞÑÇØíÉ. Åä ÇáÊÚÑíÝ ÇáÃãÑíßí ááÏíãÞÑÇØíÉ ÇäÊÞÇÆí ÌÏÇð Ýí ÃÍÓä ÇáÃÍæÇá.
ÅÓÑÇÆíá ÚÑÖÊ Ýåã ããÇËá ááÏíãÞÑÇØíÉ ãä ÇáÈÏÇíÉ. ÅÓÑÇÆíá ßÇäÊ ÌÇåÒÉ áãÓÇÚÏÉ ÝÑäÓÇ æÈÑíØÇäíÇ áÛÒæ ÇáÓæíÓ Ýí ÇáÎãÓíäÇÊ¡ ÇáÚãá ÇáÐí ãËøá ÇäÞØÇÚ äÝÓ ÞÈíÍ ÃÎíÑ ãä ÇÓÊÚãÇÑíÉ ÇáÞÑä ÇáÊÇÓÚ ÚÔÑ. ÚãáÊ ÅÓÑÇÆíá ãÈÇÔÑÉ áÓäæÇÊ ÈÇáÊÝÑÞÉ ÇáÚäÕÑíÉ Ýí ÌäæÈ ÃÝÑíÞíÇ¡ ÍÊì ÈÔßáò ÓÑí ÞÏãÊ áåÇ ãÓÇÚÏÊåÇ Ýí ÊØæíÑ æÇÎÊÈÇÑ ÓáÇÍ äææí (ÃÓáÍÉ ææÓÇÆá ÃÒíáæÇ Úä ØÑíÞ ÇáæáÇíÇÊ ÇáãÊÍÏÉ ÚäÏãÇ ÃÎÐ ÇáãÄÊãÑ ÇáæØäí ÇáÃÝÑíÞí ÇáÓáØÉ). ÓÇÝÇß¡ ÔÑØÉ ÇáÔÇå ÇáÓÑíÉ¡ ÇáÐíä ßÇä ÇÎÊÕÇÕåã ÓÍÈ ÃÙÇÝÑ ÇáäÇÓ¡ ßÇäæÇ ãÏÑÈíä ãä ÞÈá ÇáæßáÇÁ ÇáÃãÑíßÇä æÇáÅÓÑÇÆíáííä.
ÈíÇä åÇÑÈÑ ÇáÏÚã Çáßáí áÅÓÑÇÆíá Ýí áÈäÇä áíÓ ÈÇáÊæÇÝÞ ãÚ æÌåÇÊ ÇáäÙÑ æÇáÓíÇÓÇÊ ÇáßäÏíÉ ÇáÊÞáíÏíÉ. íÑíÏ ÇáßäÏíæä ãíÒÇäÇð æÅäÕÇÝ. ÇáÏÚã ÛíÑ ÇáÞÏíÑ áÅÓÑÇÆíá ãÓÇæí áÅÚØÇÆåÇ ãÑæÑÇð ÍÑÇð áÊßÑÇÑ ÇáÚÏíÏ ãä ÇáÃÔíÇÁ ÇáæÍÔíÉ ÇáÊí ÝÚáÊåÇ¡ ÃÔíÇÁ ÃßËÑ ÇáßäÏííä áÇ íÏÚãæäåÇ.
ÅÓÑÇÆíá ÃËÈÊÊ¡ ãÑÇÑÇð æÊßÑÇÑÇð¡ ÅäåÇ ÊÍÊÇÌ ÅÚÇÞÉ äÝæÐ ÇáÂÎÑíä. ÇäÊÞÇÏ ÅÓÑÇÆíá áÇ íÌÚá Ãí ÃÍÏ ãÚÇÏí áÅÓÑÇÆíá. ÅÓÑÇÆíá¡ ãä ÇáãÍÒä¡ ÚãáÊ ÇáÚÏíÏ ãä ÇáÃÔíÇÁ ÇáãÎÒíÉ ÇáÊí ÊØáÈ äÞÏÇð ãä ÃæáÆß ÇáÐíä íÍÈæä ÇáÍÑíÉ æÍÞæÞ ÇáÅäÓÇä¡ ÈÏÁÇð ÈÇÓÊãÑÇÑåÇ Ýí ÇáÓÌä ÇáÚãáÇÞ Ýí ÇáåæÇÁ ÇáØáÞ áÃÑÈÚíä ÓäÉ.
åÇÑÈÑ íÌÈ Ãä íÚÑÝ ÈÃäå ÚäÏãÇ íÊÍÏË ÒÚãÇÁ ÅÓÑÇÆíáíæä ãËá ÃæáãíÑÊ Ãæ ÔÇÑæä Úä ÏæáÊíä¡ åã áÇ íÚäæä ÇáÔíÁ äÝÓå ÇáÐí ÞÏ íÊæÞÚå ãÑÇÞÈæä ãÚÞæáæä.
åã íÞÕÏæä ÏæáÉ ÖÚíÝÉ ãÍÇØÉ ÈÑÏÝ ÍíË íÌÈ ááÇäÊÎÇÈÇÊ ÈËÈÇÊ Ãä ÊÏÚã æÌåÉ äÙÑ ÅÓÑÇÆíá ÝÞØ Íæá ßá ÔíÁ , ÏæáÉ æÕæáåÇ Åáì ÇáÚÇáã ÚãáíÇð ÊÍÊ ÓíØÑÉ ÅÓÑÇÆíá¡ æÏæáÉ ãæÇØäæäåÇ áÇ íãáßæä ÅÏÚÇÁÇÊ ãåãÇ ßÇä ãä ÃÌá ÇáãäÇÒá¡ÇáãÒÇÑÚ¡ æÇáãáßíÉ ÇáÃÎÑì ÇáãÓÊæáì ÚáíåÇ ãä ÞÈá ÅÓÑÇÆíá.ãÆÇÊ ÂáÇÝ ÇáãÓÊæØäíä ÇáÅÓÑÇÆíáííä ÇáÐíä íÚíÔæä Ýí ÇáÖÝÉ ÇáÛÑÈíÉ¡ Ýí ÇáãáßíÉ ÇáÊí ÃõÎÐÊ ÊÏÑíÌíÇð ãäÐ ÍÑÈ ÇáÃíÇã ÇáÓÊÉ åäÇß áíÈÞæä. ÍÞæÞ ãáßíÉ ÇáÝáÓØíäííä Åáì ÇáÈíæÊ æÇáãÄÓÓÇÊ Ýí ÇáÞÏÓ¡ ÇáÊí åã ãäÒÚÌíä ãäåÇ ÈÔßá ÊÏÑíÍí ÈÔßá ÊÏÑíÌí¡ ÊÕÈÍ ãáÛíÉ.
ÛÒÊ ÅÓÑÇÆíá áÈäÇä ãÑÊíä ÈÏæä ãÈÑÑ ÔÑÚí. åí ÞÊáÊ ÇáÚÏíÏ ãä ÇáÂáÇÝ Ýí ÇáãÑÉ ÇáÃæáì æÍæÇáí 1,600 ÂÎÑ ãÑÉ.ÏãÑÊ ãÏíäÉ ÈíÑæÊ ÇáÌãíáÉ Ýí ÇáãÑÉ ÇáÃæáì æÌÒÁ ãäÇÓÈ ãä ÇáãÏíäÉ ÇáãÚÇÏÉ ÇáÈäÇÁ ÂÎÑ ãÑÉ. ÃÓÞØÊ ÂáÇÝ ÇáÞäÇÈá ÇáÚäÞæÏíÉ¡ ÇáÓáÇÍ ÇáÃßËÑ ÔÑÇð Ýí ÇáÊÑÓÇäÉ ÇáÃãÑíßíÉ¡ Ýí ÇáãäÇØÞ ÇáãÏäíÉ. Ýí ÇáæÇÞÚ¡ åÐÇ ÇáÚãá ÎáÞ ÍÞá ÃáÛÇã ÚãáÇÞ¡ Úãá ÛíÑ ÔÑÚí ÈãæÌÈ ÇáãÚÇåÏÉ ÇáÏæáíÉ¡ ãÚ ÃáÛÇã ÊäÝÌÑ ãÚ ÞØÚ ãä Óáß ÍÇÏ ÊÔæå ÇáÌÓã.
ÍÒÈ Çááå ÇáÐí ßÇä ÚÐÑ ÅÓÑÇÆíá áÛÒæ áÈäÇä ÂÎÑ ãÑÉ áã íÛÒæÅÓÑÇÆíá. åã íØáÞæä ÕæÇÑíÎ ÇáßÇÊíæÔÇ ÎÇÕÊåã ÛíÑ ÇáãÄËÑÉ äÓÈíÇð ÝÞØ ÚäÏãÇ ÊäÊåß ÞæÇÊ ÅÓÑÇÆíáíÉ ÇáÍÏæÏ¡ Ãíø åã íÚãáæä ÈÈÚÖ ÇáÇäÊÙÇã Ýí ÇáÓÑ. æÙíÝÉ ÍÒÈ Çááå ÇáÑÆíÓíÉ¡ Úáì ÇáÑÛã ãä ßá ÇáÎØÇÈÇÊ Íæá ÇáÅÑåÇÈííä¡ Ãä Êßæä ÞæÉ ÝÏÇÆíÉ ãÚÇÑÖÉ Åáì ÇáÇÍÊáÇá ÇáÅÓÑÇÆíáí ÌäæÈ áÈäÇä. ÑÛÈÊ ÅÓÑÇÆíá áãÏÉ ØæíáÉ Ãä ÊæÓÚ ÍÏæÏåÇ Åáì Êáß ÇáãäØÞÉ¡ æåäÇß ÈíÇäÇÊ Ýí ÇáÓÌá Åáì Ðáß ÇáÊÃËíÑ¡ ÊÚÈíÑ ÂÎÑ áÅÓÑÇÆíá ÇáÃÚÙã. ÇÍÊáÊ ÅÓÑÇÆíá ÌäæÈ áÈäÇä áÚÏÉ ÓäæÇÊ ÈÚÏ ÇÍÊáÇáåÇ ÇáÃæá¡ æãÇ ÒÇáÊ ÊÊãÓß ÈÞØÚÉ ÃÑÖ ÈÚÏ ÇäÓÍÇÈåÇ.
John Chuckman ßÇÊÈ ãÓÊÞá¡ ÇÞÊÕÇÏí ÑÆíÓí ãÊÞÇÚÏ áÊíßÓÇßæ ßäÏÇ.
John Chuckman - 23/10/2006 - 18:05 | ãÑÇÊ ÇáÞÑÇÁÉ: 479
ÑÆíÓ æÒÑÇÁ ßäÏÇ ÇáËáÇËæä ÈÇáãÇÆÉ¡ÓÊíÝä åÇÑÈÑ¡ ÝÞØ ÃáÞì ÎØÇÈÇð Ýí ãÃÏÈÉ ÈÚäí ÈÑíË. ÚÇÏÉð¡ áä íßæä åäÇß ÔíÆÇð ÈÇÑÒÇð Ýí åÐÇ¡ áßä ßáãÇÊå Ýí åÐÇ ÇáæÞÊ ÏÚãÊ ÈíÇäÇÊ ãËíÑÉ ááÌÏá ÃáÞÇåÇ ÈíäãÇ ÞÕÝÊ ÅÓÑÇÆíá áÈäÇä ÈÔßá æÍÔí.
åæ ÃíÖÇð ÇÓÊãÑ ÈÞíÇÏÉ æÊÏ ãä ØÑÇÒ ÌãåæÑí ÌÏíÏ ÞÈíÍ Åáì ÓíÇÓÉ ßäÏÇ ÇáæØäíÉ ÈÚÏ ÊÓãíÉ ãÑÔÍí ÇáÞíÇÏÉ ÇáÊÍÑøÑííä "ãÚÇÏæ ÅÓÑÇÆíá."
åÇÑÈÑ ÞÇá ÈÃä ÍßæãÊå ÊÏÚã Íá ÏæáÊíä Ýí ÇáÔÑÞ ÇáÃæÓØ. Êáß ÓíÇÓÉ ÃßËÑ ÇáÍßæãÇÊ ÇáÛÑÈíÉ¡ æáã íßä åäÇß ÔíÁ ÃÕáí Ýí ØÑíÞÉ åÇÑÈÑ áÚÑÖåÇ. åÐÇ ßÇä äæÚÇð ãä ãÇÏÉ ÝÇÊÑÉ ãÈåãÉ äÍä ÞÏ äÓãÚåÇ ãä ÃæáãíÑÊ äÝÓå.
"ÍßæãÊäÇ ÊÄãä ÈÍá ÏæáÊíä -- ÍíË ÝíåÇ ÅÓÑÇÆíá ÏíãÞÑÇØíÉ ÂãäÉ æäÇÌÍÉ ÊÚíÔ Åáì ÌÇäÈ ÏæáÉ ÝáÓØíäíÉ ÏíãÞÑÇØíÉ ÝÚÇáÉ æãÓÇáãÉ."
Åäå áÃãÑ ãËíÑ ááãáÇÍÙÉ ÞáÉ ÇáÊäÇÙÑ Ýí ãÇ ÞÇáå åÇÑÈÑ " ÅÓÑÇÆíá ÏíãÞÑÇØíÉ ÂãäÉ æäÇÌÍÉ "ãÞÇÈá ÝáÓØíä ÏíãÞÑÇØíÉ äÇÌÍÉ æãÓÇáãÉ. ÃäÇ áÇ ÃÚÑÝ áãÇÐÇ ÇáÇÒÏåÇÑ áÇ õíÍÓÈ ááÝáÓØíäííä¡ áßä ßãÇ íÝåã Ãí ÔÎÕ ÇáÇÞÊÕÇÏ ÇáÊØæíÑí íÚÑÝ¡Ãä ÇáÅÒÏåÇÑ ãÝÊÇÍ Åáì ÇáãÄÓÓÇÊ ÇáãÊØæÑÉ ÇáÍÏíËÉ ÇáÏíãÞÑÇØíÉ. ÃäÊ ÝÞØ ÊÍÕá Úáì ÇáØÈÞÉ ÇáãÊæÓØÉ ÇáæÇÓÚÉ ÇáÊí ÊÕäÚ ÏíãÞÑÇØíÉ ãä ÇáãÍÊãá ÎÇÑÌ Çáäãæ ÇáÕÍí.
ÃäÇ ÃÔß Ãä åÇÑÈÑßÇä íÔíÑ¡ ÃËäÇÁ ÇáÏÚæÉ Åáì ÇáÓáÇã ãÚ ÏæáÊíä¡ ÈÇáßÇÏ Åáì ãæÖæÚ ãËíÑ áÌãåæÑ ÈÚäí ÈÑíË¡ Ãäå áã íÑì Ãí ÊßÇÝÄ Ýí ÇáÌÇäÈíä. Åä áã íßä¡ ÑÈãÇ åæ ÓíæÖÍ Ýí æÞÊ ÂÎÑ ãÇ ÞÕÏå.
åÇÑÈÑ áã íÚÑøÝ ãÇ ÞÕÏå ÈÝÚÇáíÉ. ÝáÓØíä¡ ßãÇ íÚÑÝ Ãí ÔÎÕ ãáã ÈÇáæÖÚ¡ áÇ íãßä Ãä Êßæä ÝÚøÇáÉ ßãÌãæÚÉ ãÍÇØÉ ÈÇáØæÇÈÚ ÇáÈÑíÏíÉ ÇáÈÇäÊæÓÊÇäÇÊ¡ ÇáãÝåæã ÇáæÍíÏ ÇáÐí ÇÚÊÈÑÊå ÅÓÑÇÆíá áÏæáÉ ÝáÓØíäíÉ ÃÈÏÇð.
Åäø ÇáÚäÕÑ ÇáÑÆíÓí Ýí ÈíÇä åÇÑÈÑ åæ ãÇ ÇáÐí íÚäíå ÈÏíãÞÑÇØíÉ æÓáãíÉ. Êáß ÇáßáãÇÊ áíÓÊ æÇÖÍÉ ÌÏÇð ßãÇ ÞÏ íÈÏæ ááæåáÉ ÇáÃæáì. ÇáÕÝÊÇä ÈÇäÊÙÇã ãáÊæíÊÇä Ýí ÇáãÚäì¡ ÎÕæÕÇð ãä ÞÈá ÇáæáÇíÇÊ ÇáãÊÍÏÉ.
ÑÈÍÊ ÍãÇÓ ÇäÊÎÇÈÇð ÕÇÏÞÇð æãÝÊæÍÇð Ýí ÝáÓØíä¡ ãÝÍæÕÇð ÈÏÞÉ ÚÇáãíÇð¡ áßä äÊíÌÉ Êáß ÇáÇäÊÎÇÈÇÊ ßÇäÊ ãÑÝæÖÉ ãä ÞÈá åÇÑÈÑ æÂÎÑíä¡ ãÇ ÓÈÈ ÍÇáÉ ÝæÖì Ýí ÇáÔÄæä ÇáÝáÓØíäíÉ¡ ãä ÇáãÍÊãá Ãä ÃÌåÒÉ Ããä ÅÓÑÇÆíá äæÊ ÇáÔíÁ ÐÇÊå ÚäÏãÇ ÏÚãÊ ÍãÇÓ ÓÑÇð ÞÈá ÓäæÇÊ áãÚÇÑÖÉ ÝÊÍ. ÍãÇÓ áã íÊÚáã ÇáßáãÉ ÇáÓÍÑíÉ ÇáãØáæÈÉ Íæá ÇáÇÚÊÑÇÝ ÈÅÓÑÇÆíá¡ ÑÛã Ðáß ÍãÇÓ áÇ íÔßá ÊåÏíÏÇð Åáì ÅÓÑÇÆíá¡ Ãæ ÈæÖæÍ ÃÌåÒÉ Ããä ÅÓÑÇÆíá áã Êßä ÃÈÏÇð áÊÓÇÚÏå Ýí ÇáãÑßÒ ÇáÃæá.
ÍãÇÓ áíÓ ãÓáÍÇð ÈÔßá ÌíÏ¡ æáÇ åæ¡ ãÍÇØ æãÎÊÑÞ ãä ÞÈá ÅÓÑÇÆíá¡ ÞÇÏÑ Úáì Ãä íÕÈÍ ßÐáß. ÅÓÑÇÆíá ÊÊÍÏË ßãÇ áæ ÃäåÇ áÇ ÊÏÑß Ãä ÅÓÑÇÆíá ÚíÈ áÇ íÛÊÝÑ¡ áßä ÇáÍßæãÇÊ ÊÝÔá Ýí ÃÛáÈ ÇáÃÍíÇä Ýí ÇáÇÚÊÑÇÝ ÈÇáÍßæãÇÊ ÇáÃÎÑì. ÇáæáÇíÇÊ ÇáãÊÍÏÉ Êãáß ÞÇÆãÉ ØæíáÉ áÍßæãÇÊ áã ÊÚÊÑÝ ÈåÇ Ýí ÇáãÇÖí æÍßæãÇÊ áÇ ÊÚÊÑÝ ÈåÇ ÇáÂä. åÐÇ áíÓ ÏÇÆãÇ ÔíÆÇð ÐßíÇð áÝÚáå¡ áßäå áíÓ ÌÑíãÉ¡ åæ áíÓ ÍÊì åÝæÉ¡ æåæ ÞÏ íßæä ÝÞØÉ äÞØÉ ÊÝÇæÖ.
ÍãÇÓ áã ÊÛÒæ ÅÓÑÇÆíá¡ æáã ÊÌÑí ÍãáÉ ÇÛÊíÇá áÒÚãÇÁ ÅÓÑÇÆíáííä - ßáÇ ÇáÚãáíÊíä ÅÓÑÇÆíá ßÑÑÊåãÇ ÖÏ ÝáÓØíäííä Ýí ÃæÞÇÊ ÛíÑ ãÚÏæÏÉ. Ýí ßá ãÑÉ ÈÚÖ ÇáÃÝÑÇÏ ÇáÓÇÎØíä Ýí ÛÒÉ íØáÞæä ÕÇÑæÎÇð ãÍáíÇð ÛíÑ äÇÝÚ¡ ÅÓÑÇÆíá ÊÛÊÇá ÃÚÖÇÁÇð ãä ÍãÇÓ Ãæ ÊÑÓá ÏÈÇÈÇÊåÇ Åáì ÛÒÉ¡ ÞÇÊáÉð ãÏäííä. ãä ÇáãÝÊÑÖ , ÝáÓØíä ÓáãíÉ ÓÊßæä æÍÏÉ ÅãÇ ÍíË áíÓ åäÇß ÃäÇÓ ÓÇÎØíä Ãæ ÍíË ÊæÌÏ ÏæáÉ ÔÑØÉ ßÝæÁÉ ÊæÞÝåã ÌãíÚÇð.
åÐÇ ÊæÞÚ ÛíÑ ãÚÞæá. åæ ÈÈÓÇØÉ áÇ íãßä Ãä íßæä. ãÚ ßá æÙÇÆÝ ÅÓÑÇÆíá ÇáÚäíÝÉ æÇáÃÚãÇá ÇáÇäÊÞÇãíÉ¡ åí áã íÓÈÞ Ãä ßÇäÊ ÞÇÏÑÉ Úáì ÝÑÖ ÓáÇã ãØáÞ¡ áíÓ ÍÊì Úáì ÃÑÖåÇ ÇáÎÇÕÉ. ßÇä åäÇß ÃÚÏÇÏÇð ßÈíÑÉ ãä ÍÇáÇÊ ÇáãÓÊæØäíä ÇáÅÓÑÇÆíáííä ÇáãÊãÑÏíä íØáÞæä ÇáäÇÑ Úáì ÝáÓØíäííä ÃÈÑíÇÁ ÇáÐíä íáÊÞØæä ÒíÊæäÇ Ãæ íÏíÑæä ÎÑÇÝÇð¡ æßÇä åäÇß ÞÊá ÌãÇÚí áÝáÓØíäííä Ýí ÚÏÏ ãä ÇáãÑÇÊ¡ ßãÇ Ýí ÞÈÉ ÇáÕÎÑÉ æÌÈá Çáåíßá. ãÇ åæ ãÞÏÇÑ ÇáÞÏÑÉ ÇáÃÞá áÃí ÓáØÉ ÝáÓØíäíÉ áÝÑÖ ÓáÇã ãØáÞ Ýí ÇáæÞÊ ÇáÐí ÊãäÍåÇ Ýíå ÅÓÑÇÆíá ãÕÇÏÑ ãÍÏæÏÉ æÍÑíÉ ÍÑßÉ ÈÔßá ÊÇÝå ¿
ÈæÇÞÚíÉ¡ ÊæÞÚ ÇáÓáÇã ÇáãØáÞ íÌÈ Ãä õíÊÑÌã ßÍÇÌÒ ãÊÚãÏ Åáì ãÓÊæØäÉ ÓáÇã ÃÕíáÉ. áãÇÐÇ ÓÊÓÊÚãá ÅÓÑÇÆíá ÍÇÌÒ Åáì ÇáÓáÇã Ýí ÇáæÞÊ ÇáÐí áã ÊÝÔá ÈíÇäÇÊ ãÓÄæáíåÇ ÃÈÏÇð Ýí ÐßÑ ÇáÓáÇã¿
áÃä ÃßËÑ ÒÚãÇÁ ÅÓÑÇÆíá¡ ãä ÇáãÍÊãá ßáåã¡ ÃÈÏÇð áã íÊÑßæÇ ÇáÍáã ÇáãÓÚæÑ áÊÍÞíÞ ÅÓÑÇÆíá ÇáÃÚÙã , ãÝåæã áÇ íÓãÍ ÈæÌæÏ áÇ ÇáÖÝÉ ÇáÛÑÈíÉ æáÇ ÇáÝáÓØíäííä. áíÓ ßá ÒÚíã ÊÍÏË ÚáäÇð Íæá åÐÇ ÇáãæÖæÚ¡ áßä ÚÏÏÇð ãäåã ÝÚáæÇ. ÇáÃÑÞÇã ÇáÈÇÑÒÉ ÇáÃÎÑì Ýí ÅÓÑÇÆíá ãä æÞÊ áÂÎÑ ÊÍÏËæÇ ÃíÖÇð áãÕáÍÉ åÐÇ ÇáåÏÝ ÇáÊÏãíÑí.
åäÇß áä íÈÏæ Ãí ÔÑÍ ÚÞáÇäí¡ ãÇ ÚÏÇ ÇáÏÚã ÇáÚÑíÖ áåÐÇ ÇáåÏÝ¡ áÑÝÖ ÅÓÑÇÆíá ÇáÏÇÆã ááÇãÊËÇá Åáì ÇáÇÊÝÇÞíÇÊ ÇáÊí ßÇä íãßä Ãä ÊäÊÌ ÓáÇãÇð¡ ÇÊÝÞíÇÊ ÃæÓáæÇ ÑÈãÇ Êßæä ÇáãËÇá ÇáÃÚÙã. ÚãáÊ ÅÓÑÇÆíá æÞÊÇð ÅÖÇÝíÇð áÊÍØíã ÇÊÝÇÞíÇÊ ÃæÓáæ¡ äÇÓÈíä ÝÔáåã ÏÇÆãÇð Ýí ÇáÚáä Åáì ÇáÝáÓØíäííä ÐÇÊåã ÇáÐíä ÚãáæÇ ÈÌÏ áÑÄíÉ æáÇÏÉ ÇáÇÊÝÇÞíÇÊ. ÑÝÖ ÇáÓíÇÓíæä ÇáÅÓÑÇÆíáíæä ÇáÃßËÑ ÊØÑÝÇ ÇáÇÊÝÇÞíÇÊ ÈÔßá ãÝÊæÍ ãäÐ ÇáÈÏÇíÉ.
ÇáÈíÇä ÇáÊÕÚíÏí Ýí ÎØÇÈ åÇÑÈÑ¡ ÕæÊå íÑÊÝÚ ÈÇáÞæÉ æÌãåæÑå íÑÊÝÚ áÃÞÏÇãå ÈÔßá ÍÑÝí¡ ßÇä¡ "ÏæáÉ ÅÓÑÇÆíá ,ÃãÉ ÏíãÞÑÇØíÉ¡ åæÌãÊ ÈÍÒÈ Çááå , ãäÙãÉ ÅÑåÇÈíÉ -- Ýí ÇáÍÞíÞÉ ãäÙãÉ ÅÑåÇÈíÉ õÃÏÑÌÊ ÈÔßáò ÛíÑ ÔÑÚí Ýí åÐå ÇáÈáÇÏ¡ "æ" ÚäÏãÇ íÊÚáÞ ÇáÃãÑ ÈÇáÊÚÇãá ãÚ ÍÑÈ Èíä ÅÓÑÇÆíá æãäÙãÉ ÅÑåÇÈíÉ¡ åÐå ÇáÈáÇÏ æåÐå ÇáÍßæãÉ áÇ íÓÊØíÚÇä æáä íßæäÇä ãÍÇíÏíä."
ÊÚÑíÝ åÇÑÈÑ ááÏíãÞÑÇØíÉ íÈÏæ æßÃäå ÇáÊÚÑíÝ ÇáÃãÑíßí áåÇ: ÇáÍßæãÇÊ ÇáÏíãÞÑÇØíÉ åí ÇáÊí ÊÊÝÞ ãÚ ÇáÓíÇÓÉ ÇáÃãÑíßíÉ. äÍä äÚÑÝ Ãä ÃãÑíßÇ ÃÓÞØÊ ÇáÚÏíÏ ãä ÇáÍßæãÇÊ ÇáÏíãÞÑÇØíÉ Ýí ÇáÚÇáã ãÇ ÈÚÏ ÇáÍÑÈ¡ íÊÖãä Ðáß ÃæáÆß Ýí åÇíÊí¡ ÊÔíáí¡ ÅíÑÇä¡ æÛæÇÊíãÇáÇ. Çáíæã åí ÊåÏÏ ÍßæãÉ ãäÊÎÈÉ Úáì äÍæò äÙíÝ Ýí ÝíäÒæíáÇ æÊåãá ÊãÇãÇð ÍßæãÉ ãäÊÎÈÉ Úáì äÍæò äÙíÝ Ýí ÝáÓØíä.
ÃãÑíßÇ õÊÙåÑ äÝÓåÇ ÌÇåÒÉ ÏÇÆãÇð ááÚãá ãÚ ÃæÛÇÏ ãÚÇÏíä áÍÞæÞ ÇáÅäÓÇä ÚäÏãÇ ÊÔÚÑ Ãä ãÕÇáÍ ãåãÉ ãåÏÏÉ ÈÇáÖíÇÚ¡ ÇáÌäÑÇá ÇáÈÇßÓÊÇäí ãÔÑøÝ æÇáÈÚÖ ãä ÃÓíÇÏ ÍÑÈ ÊÍÇáÝ ÇáÔãÇá ÇáãÎíÝíä Ýí ÃÝÛÇäÓÊÇä ÃãËáÉ ÍÇáíÉ. ßÇä åäÇß ÇáÚÔÑÇÊ ÃßËÑ ÃËäÇÁ ÇáÍÑÈ ÇáÈÇÑÏÉ¡ íÊÖãä Ðáß ÇáÑæãÇäí ÏÑÇßæáÇ ÓíæÓíÓßæ æÔÇå ÅíÑÇä¡ æÖÚæÇ Ýí ÇáÓáØÉ ãä ÞÈá ÎáÇá ÇäÞáÇÈ ÃÓÞØ ÍßæãÉ ÏíãÞÑÇØíÉ. Åä ÇáÊÚÑíÝ ÇáÃãÑíßí ááÏíãÞÑÇØíÉ ÇäÊÞÇÆí ÌÏÇð Ýí ÃÍÓä ÇáÃÍæÇá.
ÅÓÑÇÆíá ÚÑÖÊ Ýåã ããÇËá ááÏíãÞÑÇØíÉ ãä ÇáÈÏÇíÉ. ÅÓÑÇÆíá ßÇäÊ ÌÇåÒÉ áãÓÇÚÏÉ ÝÑäÓÇ æÈÑíØÇäíÇ áÛÒæ ÇáÓæíÓ Ýí ÇáÎãÓíäÇÊ¡ ÇáÚãá ÇáÐí ãËøá ÇäÞØÇÚ äÝÓ ÞÈíÍ ÃÎíÑ ãä ÇÓÊÚãÇÑíÉ ÇáÞÑä ÇáÊÇÓÚ ÚÔÑ. ÚãáÊ ÅÓÑÇÆíá ãÈÇÔÑÉ áÓäæÇÊ ÈÇáÊÝÑÞÉ ÇáÚäÕÑíÉ Ýí ÌäæÈ ÃÝÑíÞíÇ¡ ÍÊì ÈÔßáò ÓÑí ÞÏãÊ áåÇ ãÓÇÚÏÊåÇ Ýí ÊØæíÑ æÇÎÊÈÇÑ ÓáÇÍ äææí (ÃÓáÍÉ ææÓÇÆá ÃÒíáæÇ Úä ØÑíÞ ÇáæáÇíÇÊ ÇáãÊÍÏÉ ÚäÏãÇ ÃÎÐ ÇáãÄÊãÑ ÇáæØäí ÇáÃÝÑíÞí ÇáÓáØÉ). ÓÇÝÇß¡ ÔÑØÉ ÇáÔÇå ÇáÓÑíÉ¡ ÇáÐíä ßÇä ÇÎÊÕÇÕåã ÓÍÈ ÃÙÇÝÑ ÇáäÇÓ¡ ßÇäæÇ ãÏÑÈíä ãä ÞÈá ÇáæßáÇÁ ÇáÃãÑíßÇä æÇáÅÓÑÇÆíáííä.
ÈíÇä åÇÑÈÑ ÇáÏÚã Çáßáí áÅÓÑÇÆíá Ýí áÈäÇä áíÓ ÈÇáÊæÇÝÞ ãÚ æÌåÇÊ ÇáäÙÑ æÇáÓíÇÓÇÊ ÇáßäÏíÉ ÇáÊÞáíÏíÉ. íÑíÏ ÇáßäÏíæä ãíÒÇäÇð æÅäÕÇÝ. ÇáÏÚã ÛíÑ ÇáÞÏíÑ áÅÓÑÇÆíá ãÓÇæí áÅÚØÇÆåÇ ãÑæÑÇð ÍÑÇð áÊßÑÇÑ ÇáÚÏíÏ ãä ÇáÃÔíÇÁ ÇáæÍÔíÉ ÇáÊí ÝÚáÊåÇ¡ ÃÔíÇÁ ÃßËÑ ÇáßäÏííä áÇ íÏÚãæäåÇ.
ÅÓÑÇÆíá ÃËÈÊÊ¡ ãÑÇÑÇð æÊßÑÇÑÇð¡ ÅäåÇ ÊÍÊÇÌ ÅÚÇÞÉ äÝæÐ ÇáÂÎÑíä. ÇäÊÞÇÏ ÅÓÑÇÆíá áÇ íÌÚá Ãí ÃÍÏ ãÚÇÏí áÅÓÑÇÆíá. ÅÓÑÇÆíá¡ ãä ÇáãÍÒä¡ ÚãáÊ ÇáÚÏíÏ ãä ÇáÃÔíÇÁ ÇáãÎÒíÉ ÇáÊí ÊØáÈ äÞÏÇð ãä ÃæáÆß ÇáÐíä íÍÈæä ÇáÍÑíÉ æÍÞæÞ ÇáÅäÓÇä¡ ÈÏÁÇð ÈÇÓÊãÑÇÑåÇ Ýí ÇáÓÌä ÇáÚãáÇÞ Ýí ÇáåæÇÁ ÇáØáÞ áÃÑÈÚíä ÓäÉ.
åÇÑÈÑ íÌÈ Ãä íÚÑÝ ÈÃäå ÚäÏãÇ íÊÍÏË ÒÚãÇÁ ÅÓÑÇÆíáíæä ãËá ÃæáãíÑÊ Ãæ ÔÇÑæä Úä ÏæáÊíä¡ åã áÇ íÚäæä ÇáÔíÁ äÝÓå ÇáÐí ÞÏ íÊæÞÚå ãÑÇÞÈæä ãÚÞæáæä.
åã íÞÕÏæä ÏæáÉ ÖÚíÝÉ ãÍÇØÉ ÈÑÏÝ ÍíË íÌÈ ááÇäÊÎÇÈÇÊ ÈËÈÇÊ Ãä ÊÏÚã æÌåÉ äÙÑ ÅÓÑÇÆíá ÝÞØ Íæá ßá ÔíÁ , ÏæáÉ æÕæáåÇ Åáì ÇáÚÇáã ÚãáíÇð ÊÍÊ ÓíØÑÉ ÅÓÑÇÆíá¡ æÏæáÉ ãæÇØäæäåÇ áÇ íãáßæä ÅÏÚÇÁÇÊ ãåãÇ ßÇä ãä ÃÌá ÇáãäÇÒá¡ÇáãÒÇÑÚ¡ æÇáãáßíÉ ÇáÃÎÑì ÇáãÓÊæáì ÚáíåÇ ãä ÞÈá ÅÓÑÇÆíá.ãÆÇÊ ÂáÇÝ ÇáãÓÊæØäíä ÇáÅÓÑÇÆíáííä ÇáÐíä íÚíÔæä Ýí ÇáÖÝÉ ÇáÛÑÈíÉ¡ Ýí ÇáãáßíÉ ÇáÊí ÃõÎÐÊ ÊÏÑíÌíÇð ãäÐ ÍÑÈ ÇáÃíÇã ÇáÓÊÉ åäÇß áíÈÞæä. ÍÞæÞ ãáßíÉ ÇáÝáÓØíäííä Åáì ÇáÈíæÊ æÇáãÄÓÓÇÊ Ýí ÇáÞÏÓ¡ ÇáÊí åã ãäÒÚÌíä ãäåÇ ÈÔßá ÊÏÑíÍí ÈÔßá ÊÏÑíÌí¡ ÊÕÈÍ ãáÛíÉ.
ÛÒÊ ÅÓÑÇÆíá áÈäÇä ãÑÊíä ÈÏæä ãÈÑÑ ÔÑÚí. åí ÞÊáÊ ÇáÚÏíÏ ãä ÇáÂáÇÝ Ýí ÇáãÑÉ ÇáÃæáì æÍæÇáí 1,600 ÂÎÑ ãÑÉ.ÏãÑÊ ãÏíäÉ ÈíÑæÊ ÇáÌãíáÉ Ýí ÇáãÑÉ ÇáÃæáì æÌÒÁ ãäÇÓÈ ãä ÇáãÏíäÉ ÇáãÚÇÏÉ ÇáÈäÇÁ ÂÎÑ ãÑÉ. ÃÓÞØÊ ÂáÇÝ ÇáÞäÇÈá ÇáÚäÞæÏíÉ¡ ÇáÓáÇÍ ÇáÃßËÑ ÔÑÇð Ýí ÇáÊÑÓÇäÉ ÇáÃãÑíßíÉ¡ Ýí ÇáãäÇØÞ ÇáãÏäíÉ. Ýí ÇáæÇÞÚ¡ åÐÇ ÇáÚãá ÎáÞ ÍÞá ÃáÛÇã ÚãáÇÞ¡ Úãá ÛíÑ ÔÑÚí ÈãæÌÈ ÇáãÚÇåÏÉ ÇáÏæáíÉ¡ ãÚ ÃáÛÇã ÊäÝÌÑ ãÚ ÞØÚ ãä Óáß ÍÇÏ ÊÔæå ÇáÌÓã.
ÍÒÈ Çááå ÇáÐí ßÇä ÚÐÑ ÅÓÑÇÆíá áÛÒæ áÈäÇä ÂÎÑ ãÑÉ áã íÛÒæÅÓÑÇÆíá. åã íØáÞæä ÕæÇÑíÎ ÇáßÇÊíæÔÇ ÎÇÕÊåã ÛíÑ ÇáãÄËÑÉ äÓÈíÇð ÝÞØ ÚäÏãÇ ÊäÊåß ÞæÇÊ ÅÓÑÇÆíáíÉ ÇáÍÏæÏ¡ Ãíø åã íÚãáæä ÈÈÚÖ ÇáÇäÊÙÇã Ýí ÇáÓÑ. æÙíÝÉ ÍÒÈ Çááå ÇáÑÆíÓíÉ¡ Úáì ÇáÑÛã ãä ßá ÇáÎØÇÈÇÊ Íæá ÇáÅÑåÇÈííä¡ Ãä Êßæä ÞæÉ ÝÏÇÆíÉ ãÚÇÑÖÉ Åáì ÇáÇÍÊáÇá ÇáÅÓÑÇÆíáí ÌäæÈ áÈäÇä. ÑÛÈÊ ÅÓÑÇÆíá áãÏÉ ØæíáÉ Ãä ÊæÓÚ ÍÏæÏåÇ Åáì Êáß ÇáãäØÞÉ¡ æåäÇß ÈíÇäÇÊ Ýí ÇáÓÌá Åáì Ðáß ÇáÊÃËíÑ¡ ÊÚÈíÑ ÂÎÑ áÅÓÑÇÆíá ÇáÃÚÙã. ÇÍÊáÊ ÅÓÑÇÆíá ÌäæÈ áÈäÇä áÚÏÉ ÓäæÇÊ ÈÚÏ ÇÍÊáÇáåÇ ÇáÃæá¡ æãÇ ÒÇáÊ ÊÊãÓß ÈÞØÚÉ ÃÑÖ ÈÚÏ ÇäÓÍÇÈåÇ.
John Chuckman ßÇÊÈ ãÓÊÞá¡ ÇÞÊÕÇÏí ÑÆíÓí ãÊÞÇÚÏ áÊíßÓÇßæ ßäÏÇ.
Saturday, January 01, 2005
JOHN CHUCKMAN TRANSLATION: IN TURKISH
İsrail’in paradoksları
Amerikalı yazar John Chuckman, İslamonline’da yer alan yazısında İsrail’i yüzyıllardır inatlaştıran anti-semitizm ve bunun sonucu olarak meydana gelen kabus gibi gelişmelerin bizzat kendisinin 19. yüzyıl milliyetçiliğinin etkisinden çıktığını belirtiyor. Siyonistlerin 19. yüzyıl Avrupasında, 16. yüzyıldaki zihniyetle Avusturya-Macaristan İmparatorluğuna benzer aşırı
milliyetçilik duygularının etkisinde yeniden bir Yahudi devletini kurduklarını söylüyor.
Amerika’yı Vietnam savaşına duyduğu tepki yüzünden terkeden ve Kanada’ya yerleşen John Chuckman’ın İsrail’i orta çağ zihniyetinde olmakla suçladığı yazısından bazı önemli noktalar:
“İsrail’in kuruluşu, çok eski zamanlara dayanan ve özellikle 19. yüzyılda çözülmeye yüz tutan bir sorun olan etnik ya da dini kimlikli devletlerin kurulması meselesinin tekrar gün yüzüne çıkmasına sebep olmuştur. Mesele, Yahudi milletini yüzyıllardır inatlaştıran anti-semitizm ve başka şeylerin olması ve bunun sonucu olarak meydana gelen kabus gibi gelişmelerin tahribatıdır.
Tahribatın bizzat kendisi 19. yüzyıl milliyetçiliğinin etkisinden çıkan en büyük kabus sonucudur. 19 yüzyıl, Avrupa’da milliyetçiliğin patladığı ve kendisine çok sayıda taraftar bulduğu bir yüzyıl olmuştur. Gerçekten de ‘millet’ ve ‘milliyetçilik’ kavramlarının çok farklı anlamlarla yorumlandığı bir yüzyıldır. Modern İtalya, modern Almanya, Yunanistan ve diğerleri kurulmuştur. Ortak bir dil ve kültür olarak tanımlanan ‘ulus devlet’ fikri, sadece toprak büyüklüğüne önem veren ve bir çok farklı kültürleri bünyesinde bulunduran imparatorluk ve krallıkların ardından, modern çağda yeni bir gelişmeydi. Örneğin, Avusturya-Macaristan İmparatorluğu, milliyetçiliğin en koyu zamanlarına girerken tam olarak çok dilli bir devletti.
19. yüzyıl Avrupasında Siyonistler, aynı aşırı milliyetçilik duyguların etkisinde yeniden bir Yahudi devletini kurmuşlardır. Onlarca yıl süren gayretlerin sonucunda, Yahudiler için İsrail’i kurmak tek çıkış yolu olmuştu.
Tuhaf olan, Naziler de 1935 Nuremberg Kuralları’nda Yahudilerle anlaşmakta çok güçlük çekmişti. Yıllar sonra Nazilerin, güçlerini arttırmaya çalışan Yahudilere karşı besledikleri kinin nedenini anlamış olduklarını düşünebilirsiniz. Ama bütün bunlar yine de yaşadığımız kıyıma bir engel teşkil edememişti.
İSRAİL, ORTA ÇAĞ ZİHNİYETİNDE
Ve şimdi İsrail’in Orta Çağ zihniyetinin başka bir versiyonunu sürdürmesi acı bir paradoks. Sadece Yahudiler için anlaşılabilir olan Yahudi anlayışı, İsrail’e göç etmeyi ve orada kalmak için cömert yardımlar almayı bekliyor. Her nasılsa -nasıl düşünürse düşünsünler- bu anlayış, anlaşmazlıklar ve zamanda yeni ayarlamalar, Yahudi inançlarına zıt olan çok eskiden kalma çeşitli Afrikalı grupların kabul edilmesi sorunu var. Dahası, İsrail’in kendi içinde de, Fundemantalist Yahudiler ile Reformcu Yahudiler arasında büyük anlaşmazlıklar var.
Başka bir paradoks da, vatandaşlarının dini ve/veya etnik kimliğine dayanan tabanlı bir devletin nasıl dünyanın globalizasyon aşamasında büyük bir etkisinin olabildiğidir? Bu soru İsrail üçüncü dünya bölgesinde olduğu sürece uygun olmaz. Aynı Afganistan’ın çok uzun süre geçse bile modern ekonomiye geçemeyeceği gibi.
Bugün, Avrupa’nın ekonomik yönden gelişmiş ülkelerinin nüfus yapılanmalarında çeşitlilik görünüyor. Örnek olarak Almanya’da Türkler, Fransa’da Araplar. Başka birçok ülke de bu yönde yapılanıyor. Bunun birçok nedeni var. Savaşlardan sonra milyonlarca insanın kalacak bir yeri olmaması, sayısız çatışmalar sonucu mültecileri ülkelerine kabul edenler, nüfus artışının statik ya da düşüş gösteren oranı, üçüncü dünya ülke vatandaşlarının daha gelişmiş ülkelerdeki cazip iş olanaklarına ilgi duyması...
Bunun ne sonuca gideceği açık. Yüz ya da daha fazla yıl sonra, hiçbir modern ulus bugün göründüğü gibi olmayacak. 19. yüzyıl anlayışının iddia ettiği devleti oluşturan tek etnik grup görüşü demode olacaktır.
İsrail 21. yüzyılı geçebilecek mi? Dünyanın en güçlü ülkesi ABD ile globalizasyonun bütün devrimci güçleri, yakın ilişkileri içinde, İsrail gibi küçük bir ülkenin dini kimlikle varlığını sürdürmesine göz yumabilir mi? Teorik olarak bakılırsa, bu pek imkanlı görünmüyor. En azından mantığa uygun düşmüyor.
İsrail’i bir duvarla çevreleme fikri, İsrailli bazı fanatikler tarafından çözüm olarak öne sürülmüştü. Bu, Berlin Duvarı’nın ırkçılığına yapılan eleştirilerin herbirini hakediyor. İsrail ve Filistin toprakları, Berlin’in iki parçası gibi, birbiriyle doğal ve özel bağlantıları var.
Yahudi devletinin en büyük paradoksu, belki de Yahudilerin dünyanın başka yerlerinde İsrail’de olduklarından daha güvenli ve rahat yaşadıklarıdır. Bu tabii ki her zaman böyle değildi ama şimdi durum bu. Yahudiler bugüne kadar yaşadıkları ikametgah sorununu şimdi Filistinlilere karşı bir silah olarak kullanıyorlar.”
Amerikalı yazar John Chuckman, İslamonline’da yer alan yazısında İsrail’i yüzyıllardır inatlaştıran anti-semitizm ve bunun sonucu olarak meydana gelen kabus gibi gelişmelerin bizzat kendisinin 19. yüzyıl milliyetçiliğinin etkisinden çıktığını belirtiyor. Siyonistlerin 19. yüzyıl Avrupasında, 16. yüzyıldaki zihniyetle Avusturya-Macaristan İmparatorluğuna benzer aşırı
milliyetçilik duygularının etkisinde yeniden bir Yahudi devletini kurduklarını söylüyor.
Amerika’yı Vietnam savaşına duyduğu tepki yüzünden terkeden ve Kanada’ya yerleşen John Chuckman’ın İsrail’i orta çağ zihniyetinde olmakla suçladığı yazısından bazı önemli noktalar:
“İsrail’in kuruluşu, çok eski zamanlara dayanan ve özellikle 19. yüzyılda çözülmeye yüz tutan bir sorun olan etnik ya da dini kimlikli devletlerin kurulması meselesinin tekrar gün yüzüne çıkmasına sebep olmuştur. Mesele, Yahudi milletini yüzyıllardır inatlaştıran anti-semitizm ve başka şeylerin olması ve bunun sonucu olarak meydana gelen kabus gibi gelişmelerin tahribatıdır.
Tahribatın bizzat kendisi 19. yüzyıl milliyetçiliğinin etkisinden çıkan en büyük kabus sonucudur. 19 yüzyıl, Avrupa’da milliyetçiliğin patladığı ve kendisine çok sayıda taraftar bulduğu bir yüzyıl olmuştur. Gerçekten de ‘millet’ ve ‘milliyetçilik’ kavramlarının çok farklı anlamlarla yorumlandığı bir yüzyıldır. Modern İtalya, modern Almanya, Yunanistan ve diğerleri kurulmuştur. Ortak bir dil ve kültür olarak tanımlanan ‘ulus devlet’ fikri, sadece toprak büyüklüğüne önem veren ve bir çok farklı kültürleri bünyesinde bulunduran imparatorluk ve krallıkların ardından, modern çağda yeni bir gelişmeydi. Örneğin, Avusturya-Macaristan İmparatorluğu, milliyetçiliğin en koyu zamanlarına girerken tam olarak çok dilli bir devletti.
19. yüzyıl Avrupasında Siyonistler, aynı aşırı milliyetçilik duyguların etkisinde yeniden bir Yahudi devletini kurmuşlardır. Onlarca yıl süren gayretlerin sonucunda, Yahudiler için İsrail’i kurmak tek çıkış yolu olmuştu.
Tuhaf olan, Naziler de 1935 Nuremberg Kuralları’nda Yahudilerle anlaşmakta çok güçlük çekmişti. Yıllar sonra Nazilerin, güçlerini arttırmaya çalışan Yahudilere karşı besledikleri kinin nedenini anlamış olduklarını düşünebilirsiniz. Ama bütün bunlar yine de yaşadığımız kıyıma bir engel teşkil edememişti.
İSRAİL, ORTA ÇAĞ ZİHNİYETİNDE
Ve şimdi İsrail’in Orta Çağ zihniyetinin başka bir versiyonunu sürdürmesi acı bir paradoks. Sadece Yahudiler için anlaşılabilir olan Yahudi anlayışı, İsrail’e göç etmeyi ve orada kalmak için cömert yardımlar almayı bekliyor. Her nasılsa -nasıl düşünürse düşünsünler- bu anlayış, anlaşmazlıklar ve zamanda yeni ayarlamalar, Yahudi inançlarına zıt olan çok eskiden kalma çeşitli Afrikalı grupların kabul edilmesi sorunu var. Dahası, İsrail’in kendi içinde de, Fundemantalist Yahudiler ile Reformcu Yahudiler arasında büyük anlaşmazlıklar var.
Başka bir paradoks da, vatandaşlarının dini ve/veya etnik kimliğine dayanan tabanlı bir devletin nasıl dünyanın globalizasyon aşamasında büyük bir etkisinin olabildiğidir? Bu soru İsrail üçüncü dünya bölgesinde olduğu sürece uygun olmaz. Aynı Afganistan’ın çok uzun süre geçse bile modern ekonomiye geçemeyeceği gibi.
Bugün, Avrupa’nın ekonomik yönden gelişmiş ülkelerinin nüfus yapılanmalarında çeşitlilik görünüyor. Örnek olarak Almanya’da Türkler, Fransa’da Araplar. Başka birçok ülke de bu yönde yapılanıyor. Bunun birçok nedeni var. Savaşlardan sonra milyonlarca insanın kalacak bir yeri olmaması, sayısız çatışmalar sonucu mültecileri ülkelerine kabul edenler, nüfus artışının statik ya da düşüş gösteren oranı, üçüncü dünya ülke vatandaşlarının daha gelişmiş ülkelerdeki cazip iş olanaklarına ilgi duyması...
Bunun ne sonuca gideceği açık. Yüz ya da daha fazla yıl sonra, hiçbir modern ulus bugün göründüğü gibi olmayacak. 19. yüzyıl anlayışının iddia ettiği devleti oluşturan tek etnik grup görüşü demode olacaktır.
İsrail 21. yüzyılı geçebilecek mi? Dünyanın en güçlü ülkesi ABD ile globalizasyonun bütün devrimci güçleri, yakın ilişkileri içinde, İsrail gibi küçük bir ülkenin dini kimlikle varlığını sürdürmesine göz yumabilir mi? Teorik olarak bakılırsa, bu pek imkanlı görünmüyor. En azından mantığa uygun düşmüyor.
İsrail’i bir duvarla çevreleme fikri, İsrailli bazı fanatikler tarafından çözüm olarak öne sürülmüştü. Bu, Berlin Duvarı’nın ırkçılığına yapılan eleştirilerin herbirini hakediyor. İsrail ve Filistin toprakları, Berlin’in iki parçası gibi, birbiriyle doğal ve özel bağlantıları var.
Yahudi devletinin en büyük paradoksu, belki de Yahudilerin dünyanın başka yerlerinde İsrail’de olduklarından daha güvenli ve rahat yaşadıklarıdır. Bu tabii ki her zaman böyle değildi ama şimdi durum bu. Yahudiler bugüne kadar yaşadıkları ikametgah sorununu şimdi Filistinlilere karşı bir silah olarak kullanıyorlar.”
Subscribe to:
Posts (Atom)